Borzasztó lelkiállapotban indultunk a kórházba, egyrészt
- én is csak emberből vagyok,
- én is csak anya vagyok,
másrészt nem egyszerű dolog ilyen környezetben feldobottnak, vidámnak lenni. A folyosón kórházi félhomály volt, fura szagok, illatok terjengtek és bármennyire is próbálták otthonossá tenni, azért ez egy rideg környezet.
Ez csak erősítette bennem a szorongást, ám a kórterem előtt a szülők mosolyogva fogadtak:
HIHETETLEN, de hetek óta azon a napon először van a kisfiú jobban és már nagyon várja a bohócot!
Beléptem a szobába és.... abban a pillanatban megtörtént a csoda. A kisfiú 1 órára elfelejtette, hogy hol van, elfelejtette, hogy miért van ott és a sok-sok szenvedés után végre mosolyogni kezdett! Ahogy kinéztem a kórteremből, láttam ahogy kiül szülők arcára a meghatódottság: örültek annak, hogy a gyermek végre nem szenved, de látszott, hogy rettegnek feltenni a kérdést: "ugye, nem ez az utolsó?"
Látod, nem is olyan vicces dolog bohócnak lenni és nem csupa móka és kacagás az életem, noha a felszín ez.




