Most lenne 70 éves, de öt éve már csak az égieket rázza fel rekedtes hangjával, olyan dalokat köszönhetünk neki, mint a Mustang Sally, a Land of 1000 Dances, az In The Midnight Hour és még hosszan sorolhatnánk a slágereit.

Lassan már szinte senki sem marad az élők sorában a 60-as évek amerikai „déli souljának” nagy férfi énekesei közül: Sam Cooke már 1964-ben, Otis Redding 1967-ben meghalt, őt követte Joe Tex 1982-ben. Arthur Conley 2003-ban hagyta itt az árnyékvilágot. Wilson Pickett-tel pedig szívroham végzett a Virginia állambeli Restonban 2006. január 19-én.


A kemény, férfias megjelenésű énekes, akit csak „Wicked Pickett”-nek emlegettek (talán a legjobban Parázna Pickett-nek lehetne fordítani), Alabama államban született 1941. március 18-án. Kegyetlen gyermekkora volt, anyja állandóan verte, végül 14 éves korában szabadult meg kínzójától és költözött apjával Detroitba. Ahogy az a kor fekete énekeseinél lenni szokott, ő is gospel-kórusban kezdte pályafutását, és belekerült egy olyan gospel-együttesbe, amely az akkor még szintén vallásos énekesként ismert Sam Cooke-ot kísérte. Aztán Cooke és Pickett kortársa, a szintén Detroitban élő Aretha Franklin egyaránt áttért a világi zenére, ez adta a lökést Wilsonnak is a váltásra.

 
Első felvételeit a Falcons nevű együttessel készítette, és kezdte kibontakoztatni dalszerző tehetségét is. 1963-ban egy demofelvételt küldött az Atlantic cégnek az If You Need Me című lassú soul-balladát. Jerry Wexlernek, az Atlantic producerének annyira megtetszett a felvétel, hogy odaadta egyik akkori sztárjuknak, Solomon Burke-nek, aki élete egyik legnagyobb sikerét érte el a dallal. Ez a „lopás” akkor nagyon fájt Pickettnek, - saját bevallása szerint akkor sírt életében először - de a forgószeles kiadó felfigyelt rá és hamarosan ő lett az Atlantic válasza a Polydor rhythm and blues csillagára, James Brownra.

 
Már az Atlantic számára készítette Pickett Steve Cropper gitárossal és Al Jackson dobossal, a Booker T. & The M.G.’s muzsikusaival az In The Midnight Hour című, feszes ritmusú, táncra ingerlő felvételt, amely később egyik védjegye lett. (A félig fehér-félig indián Cropper muzsikusként és szerzőként egyaránt korszakos egyénisége a 60-as évek fekete rhythm and bluesának, dolgozott együtt többek között Otis Reddinggel és Eddie Floyd-dal, ő volt a társszerzője Redding (Sitting On) The Dock Of The Bay-ének, és Floyd Knock On Woodjának is). Ugyancsak közösen vették fel a hasonlóan klasszikussá vált Don’t Fight It, a 634-5789-et és a 99 and ½-ot.


Pickett befutott, ontotta a R&B-slágereket, amelyek immár véglegesen kitörtek a zenei gettóból: ilyen volt a Mustang Sally, a Funky Broadway, a Land of 1000 Dances, amelynek mindent elsöprő élő előadását gyakran leadták a VH1 csatorna „Classic Hits” műsorában.

Pickett nemcsak saját dalai előadásában volt kiváló, hanem mások sikerdalait is kiválóan át tudta dolgozni. Az egyik ilyen nagy dobása volt a Beatles Hey Jude-ja, kiemelve a dalban rejlő funky-s és gospeles elemeket. Ő is műsorára tűzte a Knock On Woodot, előadta a Supremes You Keep Me Hangin’ On-ját, szinte egy időben a Vanilla Fudge „LSD-áztatta” verziójával, de új színt adott a Rolling Stones Time On My Side-jának és a Free Fire and Waterjének is. Aki pedig gyűjti a Hey Joe-változatokat, Jimi Hendrix, az ős-Deep Purple, Robert Plant, Patti Smith, Nick Cave és Joe Cocker mellé mindenképpen szerezze be Pickettét is. Ugyancsak híres előadója volt az Everybody Needs Somebody-nak, amely a Rolling Stonesnak is szerencsét hozott és amely dramaturgiai főszerepet kapott az 1980-ban készült, John Landis rendezte Blues Brothers-ben.


Az énekes igen népszerű volt a 60-as években Európában is. Franciországban Johnny Hallyday dolgozta át az In The Midnight Hourt, míg Nino Ferrer a Je veux étre noir (Fekete akarok lenni) című dalában így énekelt: „Hé, mondjátok meg nekem, Wilson Pickett és James Brown, honnan van ilyen hangotok?”. Meghívták 1968-ban a San Remó-i dalfesztiválra, ahol a Deborah című romantikus soul-dallal aratott óriási sikert a helyi R&B sztár, Fausto Leali párjaként. Egy évvel később visszatért az olasz Riviérára, és az olasz rock egyik különös egyéniségével, Lucio Battistival próbálkozott az Un’avventura című dallal, de nem tudta megismételni a Deborah sikerét.


Mint pályatársai többségének, neki is kettétörte pályafutását a diszkó-zene, de egészen a közelmúltig rendszeresen jelentek meg lemezei. Közben elég sokszor meggyűlt a baja a hatóságokkal: 1987-ben kétévi felfüggesztett börtönt kapott tiltott fegyverviselésért, 1993-ban pedig le is ültették egy évre ittas vezetésért, akadtak kábítószeres problémái is. Ennek ellenére folyamatosan dolgozott, még 2004-ben is fellépett. 1991-ben beválasztották a Rock and Roll Dicsőségcsarnok tagjai közé. Utolsó albumát, az 1999-es It’s Harder Now-t Grammy-díjra is jelölték. 2002-ben szerepelt Roger Friedman soul-nagyságokról szóló filmjében, az Only The Strong Survive-ban.


„Ha nem jutottam volna be a show-bizniszbe, valószínűleg csavargó lettem volna, de Isten megáldott tehetséggel és szerencsével” – mondta halála előtt néhány évvel egy interjúban Wilson Pickett.


Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.