Long John Baldry - aki most lenne 70 éves - két méter egy centisre nőtt, de nem csak ezzel emelkedett ki kortársai közül, hanem különleges énekhangjával is.

Akár a szólódarabjait, akár a Steampacket korongjait hallgatjuk, megállapíthatjuk: előkelőbb helyet érdemelt volna a zene birodalmában. Különösen sokat tett a fehér bluesért, de amikor popzenét énekelt, annak is megvolt a sajátos íze. Ő maga Muddy Waters, Willie Dixon, Big Bill Broonzy követőjének vallotta magát.


John William Baldry 1941. január 12-én született Londonban. Már az ötvenes években, tehát jóval a fehér blues-invázió előtt lépett a mikrofon elé. A hatvanas évek elején pályájának fontos állomása volt Alexis Korner Blues Incorporated együttese, amelyben a Gazda (Korner) zenészek tucatjaiból „faragott embert”.  Baldry meghatározó hang volt az együttes  Rhythm and Blues from The Marquee című 1962-es lemezén.  Utána rövid ideig Cyril Davies együttesében folytatta (többek között Jimmy Page és Nicky Hopkins társaságában). Davies halála után  ő lett a bandavezér, a formáció Hoochie, Coochie Men néven haladt tovább, többek között Rod  Stewarttal, aki később ugyancsak messze kanyarodott a bluestól.

 
Ezután következett a Steampacket, olyan korántsem lebecsülendő társakkal, mint Brian Auger billentyűs, Julie Driscoll énekesnő, valamint (megint csak) Rod Stewart. A Bluesology nevű csapatban a kezdő Elton Johnnal (akkor Reg Dwight) szerepelt együtt.

Milyen dalokkal emlékezzünk fantasztikus hangjára? Például a Got My Mojo Workinggal, a Roll’em Pete-tel, de ő is elénekelte a Stormy Monday Bluest, a My Babe-et vagy az Everyday I Have the Bluest és a Five Long Yearst. Jó barátságba került Paul McCartney-val, szerepelt a Beatles egyik TV-showjában.


A hatvanas években a már akkor is jövedelmezőbb popzene lopózott életébe: az I Love  Paris, a You’ve Lost That Lovin’ Feeling, a  Let The Heartaches Begin című dalai hatalmasat szóltak, méltán arattak sikert, utóbbi brit listát vezetett – más kérdés, hogy Amerikában soha nem rúgott labdába. A mexikói olimpia tiszteletére készült dala is listára került.


A hetvenes évektől kevesebbet lehetett hallani róla. A Micimackó lemezre mondásáért Grammy-díjra jelölték, számítógépes játékokhoz adta a nevét a mindennapi betevőért. A tengerentúlon élt a hetvenes évektől, előbb az Egyesült Államokban, majd 1980-tól Kanadában, a juharleveles-ország állampolgára lett. Fellépéseivel ritkán lépett túl a klubkereteken.

       
Nem volt sok lemeze, szólóban valamivel több, együttesekkel és közreműködőként valamivel kevesebb, mint húsz. A legsikerültebbek közül emeljük ki az 1964-es Long John Bandryt, az 1971-es It Ain’t Easyt, az 1991-es It Still Ain’t Easyt, a 2001-es Remembering Leadbellyt, s persze a Steampackettel készült két albumot. 2009-ben jelent meg a Live Iowa State University 1987 című korongja, amelyet elismeréssel fogadott a kritika.


Néhány sikerült dalára is villantsunk rá (a már említetteken kívül): I’m Ready, Going Down Slow, Keep On Running, Rock The Joint, Cry Me a River - s mindenki hozzáteheti a maga kedvencét…

Ne feledkezzünk el tv-szerepléseiről sem, a nyolcvanas évek közepétől vagy két tucat filmje maradt fenn. Long John Baldry mellhártyagyulladás szövődményeként fellépett fertőzés következtében halt meg 2005-ben. Hangsúlyozhatjuk: hangja, előadói képessége sokkal több elismerést érdemelt volna, hiszen nem kevés a nála kifejezetten gyöngébb énekes, akit viszont végig ajnároztak egész pályája során. 


Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.