Négy évvel ezelőtt, július 7-én halt meg Syd Barrett, a Pink Floyd alapítója, első szellemi vezére. Bár alig néhány évig élt és alkotott a nyilvánosság előtt, egyike volt azoknak, akinek a legtöbbet köszönhet a határok kitágítása terén a modern zene.

Élőhalott volt ő már hosszú-hosszú évek óta. Legalábbis művészi szempontból, hiszen pályája 1970-ben lezárult és minden kísérlete, hogy kitörjön katatón állapotából, eleve kudarcra volt ítélve.


„Sárga cipő minden bánatom
lófrálok műanyag lábakon
tán feledtet kék bársony nadrágom
valami bűz éltet
bennük
vászoningemben hülyén érzem magam
félhomályt önt rám égszínkék zakóm
de hajamba belenyírtak
élőhalott, hol vagy?” - írta Syd Barrett a Vegetable Man című dalában.

Roger Keith „Syd” Barrett szülővárosában, Cambridge-ben halt meg, abban a külvárosi házban, ahová több mint 30 évvel ezelőtt visszavonult. Ahogyan életéről, haláláról sem lehet sok biztosat tudni, csupán annyit közöltek hozzátartozói, hogy már évek óta cukorbetegségben szenvedett. Tény, hogy az egykor nádszál vékony, fürtös fejű fiatalember aligha hasonlított arra a teljesen megkopaszodott, elnehezedett idősödő férfira, akit néhány évvel korábban sikerült lencsevégre kapni a híres angol egyetemi városban, ott, ahol 1965-ben a rock-történet egyik legfontosabb története elkezdődött.


Barrett 1968. áprilisáig volt a Pink Floyd frontembere, a szó abszolút értelmében, de lehet, hogy jobb kifejezés lenne rá a „művészeti vezető.” Nemcsak ő írta a meghökkentő dalok, kompozíciók nagy részét, ő írt hozzájuk kozmikus-szürreális, máskor meseszerű szövegeket, hanem énekelt (kezdettől fogva úgy, mintha „máshol lenne”) és gitározott is. Ez utóbbi kettőben stílust teremtett. Nem volt hangszerének virtuóza, viszont olyan meghökkentő hangsorokat tudott kitalálni, amelyek a Floyd korai éveinek zenéjét földöntúlivá, nyugtalanítóan lebegővé tették. Ki hinné, hogy eredetileg blues-duót alkotott későbbi utódával, David Gilmour-ral, és az együttes nevét és két blues-zenész nevéből állította össze? Ő volt az, aki nemcsak a kor technikáját, a különleges hangeffektusokat megpróbálta a végsőkig vinni, hanem egyúttal kitolta a rock határait az ipari zene felé, izgalmas kakofóniát tudott teremteni a legkülönbözőbb zajokkal, csörgésekkel, vagy éppen madárrikoltásokkal.


A Pink Floyd 1967-ben megjelent első albuma, a The Piper At The Gates of Dawn a maga nemében egyedülálló és utánozhatatlan. Ezen hallható az Astronomy Dominé, amely úgy fonja körül a hallgatót folytonosan emelkedő és süllyedő hangjaival, mintha egy spirál közepén lenne, és az Interstellar Overdrive, a korai Floyd egyik védjegye, amely egyetlen, fenyegetően zuhanó gitárfutam köré építi teret és időt szétromboló őskáoszát olyan tökéllyel, hogy hasonló élményt legfeljebb Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmjének „fényalagút”-jelenete nyújthat.

“fekete-zöld madárijesztô
így ismert ô
kalapján madár fészkelt
mind szalmával bélelt
de ô nem figyelt

egy mezôn állt hol gabona nôtt
nem gondolkodott karja nem mozgott
csak ha a szél durván ráordított
s egércsorda alatta átfutott
egy mezôn állt hol gabona nôtt

fekete-zöld madárijesztô
szomorúbb mint én
de sorsának megadta magát
mert az élet nem kedvese
bár nem gondol vele
egy mezôn állt hol gabona nôtt”

(Scarecrow)

   
Syd, a „csillagközi gyorshajtó” azonban sajnos nem bízott eléggé a saját kreativitásának határtalanságában, ráadásul a középosztálybeli, sokgyermekes családban felnőtt, betegesen félénk fiúban az egyre nagyobb közönség előtt fokozatosan erősödött a külvilág ellenségességét magába szuggeráló paranoia. Mint kortársai közül oly sokan, ő is kipróbálta az összes divatos drogot, különösen a „tudattágító csodaként” emlegetett LSD-t, de az ő labilis idegrendszerének,  gyenge fizikumának ez végzetesnek bizonyult. Egy idő után már hiába várták tőle az újabb szellemi ragyogásokat: kiszámíthatatlan lett, sokszor teljesen letompult, annyira, hogy néha már társai kapcsolták ki gitárját. A következő Pink Floyd-album, az A Saucerful of  Secrets, amely már a világhírt jelentette a társulatnak, még az ő törekvéseit követte, de már csak egyetlen dalnak, a Jugband Blues-nak volt a szerzője. Ezt ő is énekli, de hangja már ijesztően távolinak tűnik. 1968. április 6-án, állítólag pontosan este 18.30-kor  Syd Barrett kivált a Pink Floyd-ból.

„nem érdekel ha a nap nem ragyog
s ha semmi nincsen ami az enyém
nem érdekel hogy haragszom rád
majd szeretkezünk télvíz idején”

(Jugband Blues)

A művész még nagy keservesen, barátai segítségével összehozott két zseniális szólólemezt, a The Madcap Laughs-t és a Barrettet, amelyek olyanok, mint egy jegyzetfüzet szétdobált, de annál ihletettebb lapjai, aztán 1970 végén végleg magára zárta az ajtót. Ennek ellenére Roger Waters, Nick Mason, Rick Wright és David Gilmour még éveken át az ő védőszárnyai alatt voltak, az általa félbehagyott kísérleteket teljesítették ki egészen az 1973-as The Dark Side Of The Moonig. Jártak olyan pletykák is, hogy Syd ott van minden koncerten a színfalak mögött, a misztikára hajlamosak pedig azt állították: hullámokat küld Waters-éknek. Közben Barrettet többször pszichiátriai intézetben kezelték, egy időben szinte magatehetetlen volt, édesanyja gyámsága alá helyezték.

1974-ben azonban majdnem megtörtént a csoda: megjelent a Floyd stúdiójában és gitárt fogott. Két nap múlva azonban távozott és soha többé nem ment vissza. Ez volt a végleges „függöny” Syd Barrett és a zene között, a lemez pedig „emléklemezzé vált”: Wish You Were Here – bárcsak itt lennél...Alakja még 1979-ben a The Wall című albumon is felbukkant néhány dalban, meg a magába zárkózó főhős egyes vonásaiban.

   
A rajongók azonban nem felejtették el, körök alakultak versei elemzésére, a legendák ápolására, és titokban bíztak abban, hogy egyszer még visszatérhet. Ez az álom immár örökre szertefoszlott.

„emlékszel ifjú voltál
és napként ragyogtál
és most szemed fennakad
mint égen a fekete lyukak
ragyogj még őrült gyémánt
lemeszelték a gyermekkor s a csillagfény keresztútját
acélszellő fújt messze el
célpontja vagy a messzi röhejnek
neveznek legendának idegennek
mártírnak és fénynek

a titokhoz túl hamar jutottál
a holdra felugattál
ragyogj még őrült gyémánt
az éji árnyaktól remegve
kitettek téged a fényre
ragyogj még őrült gyémánt
kinőtted örömed szétszórtan pontosan
acélszellő nyergében billegtél
holló jer egy látomás kell
festő bűvölő börtönlő fénylő”

(Shine On You Crazy Diamond)


Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.