Eleanora Fagan néven 1915. április 7-én született Philadelphiában (Pennsylvania állam), bár maga a későbbiekben azt állította, hogy Baltimore-ban (Maryland állam) jött a világra. Az tény, hogy ez utóbbi városban élt 13 vagy 14 éves koráig, és ott kezdett autodidaktaként énekelni. Anyja, Sadie Fagan és apja, Clarence Halliday (vagy Haliday) maguk is tinédzserek voltak, amikor gyermekük megszületett, - feltehetőleg soha nem is voltak házasok - és nem is éltek együtt hosszabb ideig. Így a kislány gyerekkora (és későbbi élete is) hányatott volt.

Clarence Halliday bendzsón és gitáron játszott, a 30-as évek elején Fletcher Henderson zenekarának tagja, ami zenei tudásának elismerését jelentette, mert Fletcher mellett játszani "nem semmi" volt. Az 1937-ben elhunyt apa finom, laza, relaxált ritmusérzékét a jazztörténészek a lánya, Billie csodálatos időérzékében és szvingelési készségében tapasztalták átöröklődni. A ritmikai hozzáértés még csak nem is a legfontosabb jellemzője volt Holiday forradalmian új stílusának. A hangszínbeli variációk és a vibrátó használata, a hangszeres jazzmuzsikusokhoz hasonló jártasság a frazírozásoknál, a melódia újraformálása, a divatos könnyűzenei slágerek jazzé alakítása voltak Billie Holiday egyéniségének meghatározó jegyei.
Főhősünk sohasem érezte magáénak keresztnevét, az Eleanorát, bár édesanyja folyton ezt használta. Valószínűleg gyerekkori kedvence, Billie Dove filmszínésznő neve után vette fel közismert nevét és mellé apjáénak köznapian írt változatát.
Igen kevés iskoláztatásban volt része, tényleges zenei képzésben pedig nem részesült. Rendkívüli kreativitása ösztönös volt, amely kiváló hallással és veleszületett jó ízléssel párosult. Szegénysége volt az indítóok arra, hogy énekeljen, amikor rájött, a hangjával pénzt kereshet. A New York-i zugkocsmák (szesztilalom volt akkoriban!) voltak első fellépéseinek színterei.

1933-ban teljesen véletlenül fedezte fel John Hammond zenekritikus és tehetségkutató, a Columbia lemezcég alkalmazottja. Hammond egy bluesénekesnőt készült meghallgatni, de az éppen lemondta a fellépését, így "jobb híján" a 18 éves, ismeretlen lányt hallgatta meg. "Ismert dalokat énekelt oly módon, hogy azokat teljesen a sajátjává formálta" - írta Hammond megdicsérve szövegmondását és frazírozási képességét is. Összehozta Billie Holidayt a szvingkirályként tisztelt Benny Goodman klarinétossal. Készítettek egy lemezt, és bár nem a legjobban sikerült, Holiday karrierje beindult.
Két évvel később már a harlemi Apolló Színházban énekelt, amely akkoriban lett a városnegyed leghíresebb szórakoztatóközpontja. Hamarosan Teddy Wilson zongoristával lépett fel Billie. Megismerkedett Lester Young tenorszaxofonossal is, akihez az elbeszélések szerint gyengéd szálak fűzték. Zeneileg is tökéletesen megértették egymást. Lester, a "Prez" tenorszaxofonján azt folytatta, amit az énekesnő elkezdett, vagy fordítva.
Sajnos Billie és Lester egyaránt az alkohol és a drogok áldozata lett. Mindketten még ragyogóbb pályát futhattak volna be, ha pusztító szenvedélyükről le tudtak volna mondani. Billie Holiday többször volt börtönben is kábítószer birtoklása miatt, és ez nem használt népszerűségének. Állandó küzdelmet vívott a depresszióval, a fizikai fájdalommal és a rossz egészségi állapottal, melyek a túlzott alkohol- és kábítószer-fogyasztás miatt adódtak, és mindezt tetőzték a rosszhírű férjekkel és szeretőkkel kapcsolatos zavaros ügyei is. Az 50-es évek kezdetétől a botrányok sorozatával forrt össze neve az Államokban. Európában, főleg Angliában viszont szerették, és ő is szeretett itt tartózkodni, amiben közrejátszott az is, hogy itt a fajgyűlölet ismeretlen volt Billie számára.
1946-ban Billie Holiday szerepet kapott a New Orleans című filmben, de a tartalmasnak ígérkező jazztörténetből csupán egy zagyva fantáziasztori kerekedett ki a vágások után. Billie saját magát szerette volna alakítani, helyette szobalányt alakíthatott. A film megbukott, de Billie Holiday-nek nemzetközi bemutatásra adott lehetőséget.
Billie utolsó zongoristája, Mal Waldron úgy húsz éve mondta: "Billie szerette az európaiakat, és ha Európában marad, biztos vagyok benne, hogy még ma is élne." 1957-ben még jól keresett az énekesnő, - ekkor lépett fel Waldron tirójának kíséretével a Newport Jazz fesztiválon, - de a rákövetkező évben az ital és a kábítószerek miatt gyorsan romlott kontrollja az énekhangja felett, és a "rekedten hatásos hang" túl érdessé vált.
1959 májusának végén kórházba vitték szív- és májpanaszokkal. A rendőrség letartóztatta kórházi különszobájában. Ismét, ki tudja hányadszor kábítószerek birtoklásával vádolták és rendőri őrizet alá helyezték. A jazzéneklés legnagyobbika megalázó körülmények között halt meg 1959. július 15-én hajnali 3,10 órakor. Egyik lábára szalaggal bankjegyek voltak erősítve, 750 dollár, amely egy beígért cikksorozat előlege volt. Csak néhány hónappal élte túl Lester Young-ot.
Lemezei mind a mai napig jól fogynak, dalait - God Bless The Child, Billie’s Blues - sokan műsorukon tartják.



