
A pennsylvaniai születésű John Francis Anthony Pastorius abban is hasonlított Hendrixre, hogy az ő családjában szintén számos náció keveredett: ősei között finnek, svédek, németek és írek is voltak. Zenei tehetségét a génjeiben hordta, apja dobos volt, és ő is ezen a hangszeren kezdett el játszani, 15 évesen váltott a basszusgitárra, miután csuklósérülést szenvedett. Zenei nyitottsága nagyon korán megnyilvánult: ministránsfiúként a szenténekek szigorú tisztaságát szívta magába, de rögtön lereagálta a Beatlest és az egész „brit inváziót” is. Két évvel később már kilenctagú, fúvósokkal felálló bandát vezetett, amely elsősorban a korabeli rhythm-and-blues csillagok, Aretha Franklin, Otis Redding, James Brown darabjait dolgozta fel. Jacóra azonban legalább ennyire hatott Miles Davis, Igor Sztravinszkij, Frank Zappa, John Coltrane és természetesen Hendrix zenéje is. Sőt, Chromatic Fantasy című szólódarabja Bachot idézi…
1975 fordulópont volt az életében: felfedezte őt a Blood, Sweat and Tears együttes dobosa, egyben producere, Bobby Colomby, akit a CBS új tehetségek beindításával bízott meg. Ezzel egyidőben találkozott Joe Zawinullal, a Weather Report vezetőjével a kor egyik legnagyobb fúziós bandájának miami koncertje után. A legenda szerint Jaco az ifjú titánok pimaszságával közölte a nagymenő Zawinullal, hogy "többet várt az együttestől". A billentyűs azonban nem sértődött meg: egy évvel később már Pastorius kezelte az elektromos basszusgitárt a WR-ban Alphonso Johnson helyett. Közben Colomby összetrombitált neki egy bandát mindenféle "lelkes amatőrökből". Csak néhány név: Herbie Hancock, Lenny White, David Sanborn, Michael Brecker...
Nem sűrűn fordul elő a modern zene történetében, hogy egy 23 éves fiatalember bemutatkozó albumát szinte azonnal megjelenése után "klasszikusnak" minősítse a szakma. És még nem volt vége: Pastorius megismerkedett a folkos zenei hangzásból végleg kitörni kívánó Joni Mitchellel, és első együttműködésük gyümölcse, a Hejira ugyancsak olyan album, amely komoly gyűjtők lemeztárából nem hiányozhat. De legalább ennyire izgalmas következő két közös lemezük, a Don Juan,s Reckless Daughter (1977) és a Mingus (1979) is. Ugyancsak 1976-ban Al Di Meola szólólemezén nyűtte hangszerét. Pedig az olasz-amerikainak előzőleg olyan társa volt a basszgitáron a Chic Corea vezette Return For Everben, mint Stanley Clarke…
Jaco belépése a Weather Reportba az együttes fénykorát hozta. A sűrűn váltakozó felállású csapat legerősebb a Zawinul-Pastrorius-Wayne Shorter-Peter Erskine négyessel volt. Jaco rövid időn belül az érintők nélküli elektromos basszusgitár elismert szaktekintélyévé vált, akinek virtuóz játékát, harmóniáit sokan utánozzák a mai napig. Azok közé tartozott, mint Hendrix, aki remekül tudta uralni a különböző effekteket. Lehetőséget kapott szerzőként, sőt, még dobosként is. A Black Market (1976), a Heavy Weather (1977), a 8:30 dupla koncertlemez (1979) és a Night Passage (1980) laza, ugyanakkor feszes, szellemes, lendületes, mégis tömör, igényes zene.
Nem lehetett azt várni, hogy Pastorius nyugdíjas állást vállal a WR-nál, már csak azért sem, mert Zawinul nehezen tűrt maga körül fegyelmezetlenséget. A sors tragédiája, hogy Jacót, aki apja alkohol-problémái miatt addig soha nem ivott, egyszer egy buli előtt éppen Joe kínálta meg. „Két pohár után elkezdett nagyon furcsán viselkedni, különböző tárgyakat hajigálni. Akkor már tudtam, hogy hibáztam” – mondta később Zawinul. 1982-ben békében elváltak, és Jaco ismét a big band formáció felé fordult: így született meg a World Of Mouth lemez, amelyen Shorter és Erskine is játszottak, vendégként szerepelt újra Hancock, valamint a szájharmonika-mester Toots Thielemans. Az együttes japán turnéjából született az Invitation című album. A közönség ekkor fedezte fel igazán, hogy Pastorius komponistaként és hangszerelőként is kiváló.
Sajnos ekkor már egyre több volt vele a baj: viselkedése kiszámíthatatlan lett, bipoláris mániás depresszió-rohamok kerítették hatalmukba, egyre többet ivott és kábítószerezett. Japán turnéján is akadtak megdöbbentő dolgai: kopaszra nyiratkozott, arcát feketére festette, majd bedobta hangszerét a hirosimai öbölbe… Mindezek hamarosan egyre jobban rányomták bélyegüket munkájára. Zenekara feloszlott, őt már jószerével csak háttérzenésznek hívták, a zenevilág lassan kiközösítette, egy időben odáig süllyedt, hogy hajléktalan lett. Pedig még az utolsó időkben is olyan gitárosokkal játszhatott, mint Pat Metheny, Mike Stern vagy John Scofield. 1987. szeptember 11-én egy Fort Lauderdale-i Santana-koncert után máig tisztázatlan körülmények között összetűzésbe került egy éjszakai klub biztonsági embereivel.
Pastoriust súlyos arcsérülésekkel szállították kórházba, fél szemére megvakult, majd visszafordíthatatlan agykárosodást állapítottak meg nála. Tíz nappal később családja döntésére lekapcsolták őt a lélegeztető gépről. A kidobó legény, akit azzal vádoltak, hogy agyonverte a muzsikust, megúszta négy havi börtönnel. Nem ő volt az utolsó ilyen eset: egy évvel később a szintén szabálytalan tehetségű gitáros, Roy Buchanan halt meg gyanús körülmények között egy rendőrségi fogdában.
Egy évvel később Pastoriust beválasztották a Down Beat szaklap jazz-dicsőségcsarnokába - máig egyetlen elektromos basszusgitárosként.
Rhythm-and-Love



