Egy mondás szerint minden dobos flúgos. Ahogyan a fociban a kapusok, ők is háttérben vannak, nem róluk szól elsősorban a buli, mégis rajtuk áll vagy bukik minden. Közülük is a legflúgosabb, aki valóságos ördöge volt a dobnak, és ugyanolyan tempóban pörgette életét is - Keith Moonra, a The Who ütősére emlékezünk születésének 60. évfordulóján.

A jobbik eset, ha az illető blazírtra veszi a figurát, mint Ringo Starr vagy Charlie Watts, vagy csak egyszerűen elvarázsolt, mint Jim Capaldi vagy Clive Bunker. Az olyan „normális” fickók, mint Jon Hiseman és Bill Bruford, vagy a Deep Purple-ben egyfajta békebírói szerepet betöltő Ian Paice, a fehér hollónál is ritkábbak. Annál több az ön- és nemegyszer közveszélyes figura: Ginger Baker, John Henry Bonham, Mick Fleetwood, Don Brewer (Grand Funk Railroad), Chris Slade (Firm, AC/DC), Pierre van den Linden (Focus), Carmine Appice, Cozy Powell, de mindegyiken túltett Keith Moon, aki még csak most lenne 60 éves, de a Földön töltött 32-ének a háromszorosát élte meg.
 
Amikor jelentkezett a The Who együttes dobos-meghallgatására, "ennél a fickónál a nejem is jobban dobol!" felkiáltással szabályszerűen kirugdosta halálra rémült vetélytársát a dobok mögül, majd bemutatkozás címén nemes egyszerűséggel szétverte a cuccot, a bandavezér Pete Townshend tudta: ez az őrült törpe kell neki. Keith Moon életét is ilyen eszeveszett módon élte, de legalább jól szórakozott.
   
Keith Moon 1946. augusztus 23-án született Londonban. Hiperaktív, korlátlan fantáziájú gyerek volt, az egyetlen dolog, ami képes volt hosszabb ideig lekötni, a zene volt. Gimnáziumi művészettörténet tanára így vélekedett róla: "Némi lemaradása van a tantárgyban, amúgy meg idióta". Keith élete hátralévő éveiben sem mutatott túl sok hajlandóságot arra, hogy valaha felnőtt módjára viselkedjen, infantilis vicceitől nemcsak zenésztársai és a menedzserek rettegtek, hanem a szállodák is, ahol a The Who turnéi során megpihent.

A „rock-Babilón” legendáriumának egyik „aranylapja”, amikor születésnapi buliján egy limuzinnal száguldozott egy michigani Holiday Inn szálloda kertjében, majd a medencében kötött ki, máskor éjnek idején vízágyat rendelt, és amikor megkapta, kiszúrta a fekvőalkalmatosságot és elárasztotta a hotelt. Törő-zúzó őrületeinek áldozata lett az egyik felső foga, amelytől még horrorisztikusabb lett amúgy sem éppen babazsúrra való ábrázata. Megcsinálta azt is, hogy direkt elutazott egy távoli haverjához, hogy rövidzárlatot csináljon kölcsön kapott lakásában, majd a hazafelé úton egyfolytában azon röhögjön, hogy milyen képet vág a cimbora, ha rájön, mi történt. Szívesen robbantott fel petárdákkal WC-tartályokat, sőt, egyszer dobjával is megcsinálta ezt, méghozzá élő tv-adásban…

Ugyancsak híres sztorija, hogy amikor a Sell Out album fotóra készültek, Roger Daltrey-nak egy halom borsó közé kellett ülnie, de csak akkor tudta meg, hogy Moon minden előzetes értesítés nélkül jéggé fagyott mirelit borsóval töltötte meg a kádat, amikor beleült és vacogni kezdett. Gonosz humorának legnevezetesebb példánya, hogy amikor meghiúsult az a szupergroup, amelyben Jeff Beck, Jimmy Page, John Paul Jones, Nicky Hopkins billentyűs és ő játszottak volna, azt jósolta Page-nek, hogy új zenekara „magasan fog szárnyalni, mint az ólom Zeppelin.” És nincsenek véletlenek: John Henry Bonham, a „vidéki fiú” éppen Keith-et tartotta legnagyobb példaképének. Bár a The Who és a Zep kőkeményen rivalizáltak egymással, az 1977-es amerikai turné során egy oaklandi bulin Keith beszállt a Zepbe néhány szám erejéig duettezni Bonzóval.

Közben pedig Moon nagyszerű dobossá nőtte ki magát: a rhythm-and-blues volt az ihletője, de ezt az alapot ő sokkal gyorsabban, és sokkal nagyobb "csörömpöléssel" adta elő, miközben a dobverőkkel valóságos bűvészmutatványokat végzett. A The Who mágikus töltését Roger Daltrey dögös, mégis szárnyaló éneke, Pete Townshend sűrű hangzású, de finomságoktól sem mentes gitározása és a remek vokálok mellett a rock-történet egyik legvadabb ritmus-szekciója adta a sorozatvető-szerűen pörgető, leginkább egy veszett majomra emlékeztető Moonnal és a fapofa, ám a basszusgitárt villámujjal dübörögtető John Entwhistle-lel.
   
Az együttes 1967 és 1973 között élte legnagyobb korszakát olyan albumokkal, mint a Sell Out (1967), a Who's Next (1971) – erről olvashatnak látogatóink a Kortalan-portalan rock című rovatunkban -  és a két rock-opera, a Tommy (1969) és a Qaudrophenia (1983). A The Whot azonban stúdiólemezein túl még jobban becsültek, mint koncertbandát. Hosszú éveken át őket tartották a legjobb "élő" csapatnak, akik nemcsak iszonyatos hangerővel és energiával játszottak, de látványnak sem voltak utolsók: Daltrey-nak védjegyévé váltak helyben futásai és a mikrofonzsinór mennyezetig való lasszószerű dobálása, Pete Townshend úgy gitározott, mintha karja szélmalom-vitorla lenne, miközben páros lábbal szökellt, máskor meg térden csúszott végig a színpadon, Moon egyre nagyobb doberdejében megszállottként hadonászott, mintha nem is két, hanem négy keze és lába lenne, még füllel sem volt mindig követhető, nemcsak szemmel - az elsők között használt dupla lábdobot – és tulajdonképpen felesleges is volt, hogy külön szólót kapjon, mert ő folyamatosan szólózott. No és a bulik végén valamennyien rendszeresen szétverték hangszereiket. (Nem véletlen, hogy még az 1970-es évek tiszteletlen punkjai is nagyra tartották őket, sőt, egyfajta előfutáruknak tekintették a bandát – az 1978-as Who are You? című album, és a címadó dal egyik eredet-története, hogy Townshend és a Sex Pistols tagjai némi közös italozás után kedélyesen egymás fejéhez vagdosták: „Who the fuck are You?”.

Közben azért nem akármilyen zenét nyomtak, ez leginkább az 1970-es Live At Leeds (képünkön Moon a helyszínen), amelynek akkor csak egy töredéke jelent meg, de 1996 óta teljes egészében hallható, és az ugyancsak 1970-es Live At The Isle of Wight-on mérhető le, de szegényebb lett volna nélkülük az 1967-es montereyi és az 1969-es woodstocki fesztivál is. Monterey-ben úgy volt, hogy ők fognak fellépni utoljára, mert féltek, hogy az akkor új szenzációnak számító Jimi Hendrix „ellopja tőlük a bulit”. Kétségkívül Jimi gitárégetését gyakrabban emlegetik azóta is, de azért a The Who „tabula rasája” sem merült feledésbe. A VH1-on gyakran látható egy 1977-es koncertfelvétel, amelyen a Won’t Get Fooled Againt nyomják, ennek rendkívül agresszív töltése is sokat elárul a The Who színpadán uralkodó sűrű légkörről.
   
Kár, hogy az együttes belső feszültségeit nem tudták kiélni a mindent elsöprő zenei lendületben. Daltrey kivételével valamennyien egyre komolyabban ittak, kábítószereztek, és az önpusztításban is Keith Moon járt elől, aki a szesz és drog mellett rákapott a különböző nyugtató és serkentő pirulákra. (Még az 1960-as évek végén egy budapesti trafikban vettem egy „jogdíjmentes” The Who-képet – jelenleg a kazettakatalógus-füzetemben tartom beragasztva – amelyen Keith egy üveget lóbál a kezében).

Az 1973-as turnén történt, hogy lefordult a dobszékről és elaludt – aznapi adagja állítólag egy lónak elég lett volna - és Townshend a közönségből hívott fel egy Scott Halpin nevű 19 éves fiatalembert dobolni, amíg Keith magához nem tért. Több súlyos balesete is volt, de ezek sem riasztották el féktelen életmódjától. A csúnya kis emberke ennek ellenére népszerű volt, dobosok tucatjai tanultak tőle, kiváló fotóalany is volt - Annie Leibowitz 1975-ben egy szex-orgia kellős közepén örökítette meg - és emlékezeteset alakított a Tommy Ken Russell-féle filmváltozatában a perverz Ernie bácsi szerepében, valamint Frank Zappa 200 Motels-ében, ahol egy drogos apácát jelenített meg. Kevesen tudják, hogy részt vett a Monty Python Jézus-parafrázisának, a Brian életének forgatókönyvírásában, és szerepet is szántak neki a filmben, de a forgatást már nem érte meg. 1978. szeptember 7-én egy heveny alkoholmérgezéssel kombinált gyógyszer-túladagolás végzett vele. A boncoláskor 32 pirula anyagát találták a szervezetében. Bár eltávozása váratlan volt, akik ismerték, azt mondták: az is csoda, hogy egyáltalán eddig élt.
   
Keith Moon halála után a The Who már sosem lett a régi. Bár ültek és ülnek székében tehetséges dobosok – előbb Kenney Jones, aztán Simon Phillips, legutóbb Zak Starkey vette át ezt a szerepet (közös képük), akinek Keith még 1976-ban odaajándékozta egyik dobszerelését - de az ő ördögi egyéniségét senki sem tudta igazán pótolni.

Rhythm-and-Love


Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.