
A felvételen Elvis óriásira puffadt árnyéka egykori önmagának, de ha csak hangját halljuk, ma is megértjük, miért hevert a lába előtt a világ és miért tekintik ma is Delta-vidékről származó, a feketék zenéjén felnőtt nyíltszívű, egyszerű fehér fiút referenciának a rock-zenében.
A Mississippi állambeli Tupelo szülötte, aki 1977. augusztus 16-án halt meg mindössze 42 éves korában. (Távozását olyan világméretű gyász követte, hogy szinte sehol nem emlékeztek meg a 20. századi kultúra és szórakoztatóipar másik óriásáról, a három nappal később elhunyt Groucho Marx-ról). Az idén, a 30. évforduló körüli napokban az eddiginél is nagyobb zarándokáradat indult el a memphisi Gracelandben, Presley múzeummá és kegyhellyé átalakított egykori házába, amelyet évente átlagosan 600 ezren keresnek fel. A rendkívüli hőség sem tarthatta vissza a rajongókat, akik közül egy 67 éves szívbeteg hölgy életével fizetett a Király szeretetéért. Az máris újdonság, hogy a pénteki hivatalos megemlékezésen első ízben vehetnek részt az Elvis-imitátorok. Eddig mint afféle „megtűrtekre” néztek a gracelandiek némi megvetéssel és undorral, pedig egy statisztika szerint legalább 85 ezer van belőlük a Földgolyón. A tíz legjobb versenyezhet majd a memphisi döntőben, a bejutottak valamennyi 20 és 40 közötti fehér férfiak, holott a Király bőrébe az emberiség valamennyi fajtájának mindkét nembéli képviselői megpróbáltak már belebújni. Közben azok, akik inkább kötődnek Elvis gyökereihez, mint a későbbi szupersztárhoz, Memphis helyett már egy héttel korábban Tupelóba vették útjukat, és a múlt hét végén itt is legalább 5000-en gyűltek össze.
Elvis Aaron Presley volt a szegény fiú, akinek sikerült, az anyjához ragaszkodó szex-szimbólum, a hazafias érzelmű, mélységesen hívő keresztény lázadó, a király, aki nem bírta a hírnév és gazdagság árnyoldalait elviselni, akit – John Lennon szavaival – az „udvaroncok” öltek meg.
Ugyancsak Lennon mondta, hogy „Elvis előtt nem volt semmi”. Leonard Bernstein egyenesen „a 20. század legnagyobb kulturális erejének” tekintette őt. „Lüktetést vitt mindenbe, a zenébe, a nyelvbe, az öltözködésbe, ő maga egy társadalmi forradalom volt” – tette hozzá a West Side Story szerzője. Bono, aki akkor született, amikor Elvis, már mint „all-american boy”, uniformisban a hazáját szolgálta (igaz, csak operett-katona volt egy NSZK-beli bázison), azt vallja, hogy Elvis „mindent megváltoztatott, a zenében, a szexualitásban, a politikában”. John Lennon és Paul McCartney érezhetően tőle tanult rock and rollt énekelni, de nem tagadhatják és nem is tagadják le hatását még olyan rock-óriások sem, mint John Fogerty, Ian Gillan vagy Robert Plant. A Zep nem véletlenül tűzte műsorára korai korszakában a Hound Dogot, a Heartbreak Hotelt, és az 1973-as turnén Elvisnek ajánlották a Whole Lotta Love-ot a beleillesztett That,s Alright Mamával. Egy másik utód, Huey Lewis szerint a legtöbbet korai lemezei mondanak Elvis nagyságáról és egyéniségének erejéről, és ezek a felvételek minél régebbiek, annál izgalmasabbak lesznek. Elton John számára „mérföldkő volt a nyugati kultúrában”, és Michael Jackson, Prince, de még Freddie Mercury is tanult jócskán színpadi mozgásában tőle. Voltak, akik csupán búgását, vagy jellegzetes elcsuklásait tették magukévá. És akkor még nem is említettük meg az Elvis-klónokat, akik közül például az olasz Bobby Solo egészen szép karriert futott be. Még az NDK-ba is jutott belőlük egy, igaz, ő született amerikai volt: Dean Reednek hívták, kommunista békeharcos volt, aki színészként és énekesként is jelentős sikereket érte el a Falon túl. „Vörös Elvisként” is emlegették. Az öröksége iránti rajongás egyik rendkívüli példája Jukka Almondt finn nyelvészprofesszor kísérlete, aki előbb latin, majd sumér nyelvű felvételeket készített a Király néhány híres dalából.
Presley nemcsak a zenében, a táncban, hanem a médiában, a fotózásban, a divatban, a modern képzőművészetben (lásd még Andy Warhol szitanyomatait) is ikonná vált. Kultúrtörténészeknek és szociográfusoknak külön tanulmány lehetne az a sok memoár és „leleplezőnek” szánt könyv, amely halála után született róla. (A rajongókat különösen felháborította egykori testőreinek könyve, és a mindenkibe gátlástalanul beletaposó Albert Goldman förmedvénye…) Még a politika is ki akarta használni népszerűségét: Richard Nixon elnök 1970-ben kábítószer ellenes kampánya egyik „arcának” szánta Elvist, aki nyiltan soha nem vállalt közösséget a „szex és drog és rock and roll” alapelv követőivel, miközben mindenki tudta, hogy régóta drog- és gyógyszerfüggő. Különben aligha parodizálhatta volna őt Robert Zemeckis a Forrest Gumpban, amely szerint mozdulatait egy járógépes kisfiútól leste el, és ne lehetett volna tárgya Jim Jarmusch Mystery Trainjének, amelyben egy lepukkant hotelben különböző emberek keresik az ő emlékét. Bár nem ő volt az első, aki a megtalálta az amerikai négerek blues-zenéje és a fehérek country-ja közti kapcsolatot, hangjával, természetes előadói vadságával, amely szelíd, tisztességtudó, alapvetően konzervatív felfogású fiatalembert takart, (pedig 1956-ban mekkora botrányt kavart csipőmozgásával és egy ideig csak deréktól felfelé lehetett mutatni az amerikai tv-ben) és e kettősség által sokkal inkább „fogyaszthatóbb” volt a nagyközönség számára, mint a „hasonszőrű” Marlon Brando vagy James Dean, nemcsak egy máig sodró kulturális hullám egyik elindítója volt, hanem olyan személyiség is egyben, akire egy egész üzletágat lehetett alapítani. Ez lett a veszte – élete végéig Tom Parker „ezredesnek” a rock-műfaj egyik legsötétebb figurájának foglya maradt.
Ő lett az első modern sztár, akire nemcsak a lemezipar, hanem a televízió, a film is rávetette magát. Soha nem tudjuk meg, hogy milyen tehetséges színész lehetett volna, mivel rosszabbnál rosszabb filmek főhőseként látták viszont a vásznon rajongói (annak ellenére, hogy a rendezői között volt Kertész Mihály, a Casablanca alkotója, vagy Richard Thorpe, a Tarzan-filmek és számos western készítője), és e ma már szinte nézhetetlen giccsek egyre „nyálasabb” dalokat adtak Elvis szájába. Hogy lehetne egy lapon említeni egy Jailhouse Rock-ot, egy All Shook Upot egy Surrenderrel (ami nem más, mint a Sorrentói emlék), egy Blue Suede Shoest az It,s Now Or Neverrel (O Sole Mio), a Don’t Be Cruelt a Viva Las Vegassal? (Ez utóbbit még tovább süllyesztette néhány évvel ezelőtt, hogy egy Viagra-reklámhoz használták fel…) Még szerencse, hogy romantikus dalai közül az As Long As I Have You, a Love Me Tender, és az Are You Lonesome Tonight, esetleg a Crying In The Chapel és a sok feldolgozást megért Can’t Help Falling In Love With You (Aphrodite’s Child, Bob Dylan, Bruce Springsteen, U2, UB40), legalább hozzájárultak néhány család alapításához és nem szabad elfeledkeznünk gospel-felvételeiről sem, amelyek hangjának legjavát hozták ki a How Great Thou Arttól az Amazing Grace-ig, vagy olyan szívszorító dalról, mint az 1969-es In The Ghetto.
Az utókor azonban megbocsátotta neki „entertainer”, azaz szórakoztatóművész korszakát is. Ma már egymilliárd körül van az eladott Elvis-lemezek száma a világban, és a mai napig a „legjövedelmezőbb” halott világsztár (bár a Forbes magazn szerint legutóbb letaszította őt Kurt Cobain, a Nirvana frontembere, aki az idén lett volna 40 éves, de az ő posztumusz uralkodása alighanem pünkösdi királyság csupán…), évi 40-50 millió dolláros hozadékkal. Az idén aztán éppen az évforduló miatt minden eddiginél nagyobb reklámkampányt építenek rá: nemcsak lemezeit és filmjeit adják ki újra, nem csupán kiállítások tucatjait rendezik a világban, hanem arcképes emléktárgyakkal is elárasztják a piacot a teáscsészéktől a faliórákig. Amúgy is a „rekordok embere volt”: 150 kis- és nagylemeze lett legalább aranylemez Amerikában, 18 dala volt Number One, és 1973-as hawaii koncertjének tv-közvetítését az Államokban többen nézték, mint a négy évvel korábbi Holdraszállást. Félmilliárd emlékbélyeget nyomtak ki arcképével, amelyről több mint 1,2 millióan szavaztak, és végül egy 1950-es évekbeli felvétel diadalmaskodott.
Most jelenik meg DVD-n Elvis mostohatestvérének, D.Edward Stanley-nek önéletrajzi filmje, a Protecting The King is. Stanley, aki Elvis apjának második házasságából született, 15 évesen került be a Király „kíséretébe” (a „memphisi maffiába”), és szemtanúja volt halálájának. „Tudtuk, hogy Elvisnek sok gondot okoznak a gyógyszerek. Előfordult, hogy le kellett mondani miattuk koncerteket, amikor túl sokat vett belőlük. Amikor a hírre, hogy rosszul van, Gracelandbe siettem, arra gondoltam, hogy most megint lefújunk egy turnét. Csak akkor jöttem rá, hogy baj van, amikor berohantam a fürdőszobába és ott találtam Elvist embrió-pózban. Tudtam, hogy itt nincs mit tenni, végleg elhagyta az épületet” – emlékezett Stanley, aki szerint Elvis máig tartó hatása félelmetes karizmatikus egyéniségéből és mágneses kisugárzásából fakad, amelyek túlmennek minden racionális magyarázaton. A féltestvér nem fél attól, hogy filmjében Elvisnek nemcsak a ragyogó oldalát mutatja be. „Nem akarom összetörni az Elvis-ikont. De a film emlékeztet minket arra, hogy minden nagyság egyben ember is, és az emberi lények hajlamosak az esendőségre.”
Németországban különösen nagy szeretettel gondolnak Elvisre, aki sokak számára összefonódott a második világháború utáni talpraállással. Bad Nauheim városában, ahol annak idején garnizonja volt, teret neveztek el róla, az évfordulóra pedig 11 képregény-rajzoló fogott össze, hogy elkészítsék Presley illusztrált életrajzát. Halálának évfordulójáról még a német külügyminisztérium is megemlékezett honlapján. Bad Hauheimben a hét végén rendezik meg a 6. nemzetközi Elvis-fesztivált. Spanyolországban Javier Márquez újságíró Magányos szív című könyvében külön hangsúlyt szentel annak, hogy Elvis 1968 után egyre inkább olyan dalok felé fordult, amelyek társadalmi mondanivalót hordoztak, mint például az If I Had A Dream és az elsők között foglalkozott például a válás problémájával.
Skóciában is felidézték, hogy a család eredetileg Aberdeen grófságból származik, és egy bizonyos 18. századi férfiú, Andrew Presley egyik fia emigrált Amerikába és a Király az ő utóda. De itt is viták vannak, mert a Lonmay-beli Andrew Presley ősiségét vitatja egy fraserburgh-i Pressley (így, két ss-szel), aki szerint nem Andrew fia, hanem unokaöccse ment Amerikába. A skótok mindenesetre még nem fedezték fel a Presley-felmenőkben rejlő hatalmas üzleti lehetőséget…
Azért zenei újdonság is lesz: Lisa Mary Presley „duettet énekel” apjával: az In The Ghetto eredeti felvételéhez keverték hozzá a hangját, és hozzá készült videofelvételen is együtt láthatók. A felvételt péntektől a Spinner.com internetes oldalról lehet letölteni. Az amúgy is súlyos társadalmi töltésű dal ezúttal is jó ügyet szolgál: a New Orleans-i hajléktalanoknak kívánnak a bevételekből ideiglenes szállást építeni. Az pedig köztudott, hogy a jazz szülővárosa lakosságának nagy része ma is „afro-amerikai”.
A kultuszhoz tartozik természetesen, hogy vannak, akik a mai napig híresztelik és hiszik: Elvis nem halt meg, és akadnak mindig olyanok is, akik „találkoztak vele”. Először az 1980-as évek végén jelent meg a Weekly Word News című amerikai bulvárlapban, hogy valaki látta a Michigan állambeli Kalamazooban egy hamburgeresnél. Mások egy lousianai lakókocsiban vélték felfedezni, megint mások Oszakában látták, amint hastáncleckéket vett. Megjelent híveinek Csehországban vonatvezetőként, Nagy-Britanniában pedig egy cipőboltban próbált éppen „kék antilopcipőt”. A legtöbbször azonban gyorsétkezőkben bukkant fel az Elvi- látnokok szerint. Konkrét bizonyítékot azonban senki sem szolgáltatott annak ellenére, hogy egy brit cég 3 millió dollárt kínált bárkinek, aki megtalálja az élő Elvist. Egy CBS-felmérés szerint még ma is az amerikaiak 7 százaléka hiszi, hogy a Király él. A felfogás hívei szerint halálát csak megrendezték, jelenleg is titokban az amerikai kábítószer-ellenes ügynökségnek dolgozik, ezért látták őt a világ számos pontján. Egy feltételezés szerint jelenleg valahol Buenos Aires környékén él. És persze ilyenkor jönnek a „manipuláció” bizonyítékai: hibásan írták fel második keresztnevét sírjára, koporsója túl könnyű volt, és az énekes nem rendelt színpadi ruhákat közelgő turnéjához, holott korábban ez mindig szokása volt….Természetesen az a verzió sem hiányozhat, hogy a Királyt földönkívüliek rabolták el. Figyelemre méltó az a történet is, mely szerint Elvis volt az első ember, akit klónoztak több ezer példányban azzal a szándékkal, hogy mindegyikük egy napra az „igazi” Elvis lehet. Csakhogy, miután volt némi késedelem az 1977. augusztus 15-re és 16-ra esedékes klónok részéről, a 14-i azt hitte, hogy most már ő marad örökre és ezért súlyos árat kellett fizetnie. A tragédia után pedig a többi klón úgy döntött: megmarad az Elvis-imitáció veszélytelenebb szerepénél.
Zenéje megmaradt azonban elektronikus korszakban is: a YouTube-on szinte minden korszakából találhatók felvételek, a Sirius nevű műholdas rádió pedig kizárólag az ő életművére építi műsorát. Elvis tehát még a házban tartózkodik, szelleme pedig, kis gyári hibával, de jól van. Különben: nevének anagrammája „lives” – azaz „él”.
Rhytm-and-Love



