
Nem árasztott soha depressziót, halálhangulatot. Alakjához színek, emberen, élőlényen túli vibrációk, kozmikus utazások kötődtek. Saját képére formálta az időt, de Kronosz gonoszul bánt vele, mert szűkre szabta neki a Földön tölthető dimenziót.
Jerry García, azaz Captain Trip, a Grateful Dead együttes alapítója, gitáros-énekes-zeneszerzője, az 1967-es „szeretetnyár” egyik főszereplője, augusztus 1-én – egy napon az Önök rocktörténészével – lenne 67 éves, de 14 éve már csak az égi szeánszokon pengetheti éteri gitárját.
Jerome John Garcíát, spanyol emigráns zenész apa és amerikai kórházi ápolónő anya gyermekét, nem kímélték serdületlen éveiben a testi-lelki traumák: négyéves volt, amikor bátyja véletlenül egy fejszével levágta jobb keze középső ujjának két felső percét - ez később döntően befolyásolta gitárjátékát - egy évvel később pedig szemtanúja volt, amint apját horgászás közben elsodorta egy sebes hegyi folyó. A zene mellett a vizuális művészetekkel, valamint a marihuánával is hamar megismerkedett. Szinte törvényszerű volt, hogy az 1960-as évek elején belekerült a kibontakozó San Franciscó-i "ellenkultúra" sodrába. Rendszeres vendége lett a Haight-Asbury kerület 710-es számú házában rendezett buliknak, és ez a ház hamarosan egy születő alkotói és életközösség, egy igazi kommuna lakhelye lett, az amerikai pszichedelikus mozgalom és zene bölcsője.
Ebben a házban született meg a Grateful Dead, amely három évtizeden át nem csupán a rock, a blues, a soul, a folk és a lebegő zenei érzületek különleges elegyét kínálta, Robert Hunter költő elvont verseivel, hanem az őket testben-lélekben követőkből a "Halálfejekből", (Deadheads) a rockvilágban azóta sem látott olyan lelki-szellemi közösséget kovácsolt, amely nemcsak feltétlen rajongója, hanem ihletője és alkotótársa is volt a muzsikusoknak: körülöttük egész költői, képzőművészi körök alakultak ki, nem is szólva az életformáról. Az együttes azokból az LSD-szeánszokból nőtt ki, amelyeket Timothy Leary, Ken Kesey, Allen Ginsberg és a Pokol Angyalai motoros banda tagjainak részvételével celebráltak.
A Dead fénykorát 1967 és 1973 között élte, ebben az időszakban készítette legjobb lemezeit, az Anthem of The Sunt, az Aoxomoxoát, az American Beauty-t, és ekkor jelent meg első, mérföldkövet jelentő dupla élő albumuk, a Live/Dead. A China Cat Sunflower, a Box of Rain, a Sugar Magnolia, a St. Stephen, a Candyman, a Blues For Allah, a Terrapin Station mellett legnagyobb klasszikusuk a Dark Star című, váltakozó hosszúságú darab, amely különös, mozgalmas statikusságával a legjobban fejezte ki a Dead-féle pszichedelia lényegét, de ez a zene meditációra is tökéletesen alkalmas, ha az ember képes tökéletesen rákoncentrálni, színes imaginációk egész sora jelenhet meg előtte.
A koncerteken azonban később is verhetetlenek voltak, különösen a korlátlannak tűnő improvizációkban. Miután Bill Graham egyik kedvenc együttese volt a Dead, a Wolfgang’s Vault archívumában is számos koncertje fellelhető és letölthető. Olvasóinknak külön ajánljuk egy 1970. májusi, a New York-i Fillmore East-ben tartott kétórás bulijukat, de legalább ennyire izgalmas az a csaknem 3 órás, 1988. szilveszteri felvétel, amelyet az oaklandi Coliseumban adtak, sőt, létezik egy 1966-os koncert is, amelyen még a blues-os, soul-os hangvétel dominál.
A kerek szemüveges, torzonborz külsejű, idősödve, megőszülve jóságos nagyapónak látszó, de meglepően lágy hangú García nem csupán egyszerű muzsikus, zenekarvezető volt, hanem egy közösség szóvivője is, miközben ő maga is folyamatosan tesztelte fizikumának és lelkének tűréshatárait. A valódi kábítószerek mellett a zenélést is egyfajta drogfüggőségként élte meg, állandóan alkotott. Később ezt egy 18 éves korában bekövetkezett autóbalesettel magyarázta, amikor eltört a nyakcsontja, de mégis megúszta élve, miközben társa életét vesztette. "Akkor jöttem rá, hogy eddig csak lötyögés volt az életem és kaptam egy második esélyt."
Nemcsak a Grateful Deaddel zenélt - hivatalos statisztikák szerint az együttes 1965 és 1995 között 2314 koncertet adott, és akadt köztük jócskán 3-4 órás is - hanem mellette több más, elektromos és akusztikus, blues, folk és country-zenekart is létrehozott, de legalább ennyire figyelemre méltóak voltak azok a gitárdarabjai, amelyekből például Antonioni Zabriskie Pointja "sivatagi szerelem"-jelenetének zenéje lett. Az pedig szinte felsorolhatatlan, hogy hány különböző zenész lemezén működött közre. Közben még arra is maradt ereje, hogy rajzoljon, akvarelleket fessen és különleges tearecepteket hagyjon a világra: ezek közül különösen a zsálya és zöld tea keveréke, a Magic Sage, valamint a brazil matéból és a dél-afrikai rooibosból összeállított Morning Dew lett népszerű.
A drogok, a túlhajszolt élet azonban megbosszulták magukat. A súlyos cukorbeteg Garcíát 1986-ban még visszahozták a kómából, 9 évvel később azonban már nem volt a "Hálás Halál" frontembere számára menekvés.
“csalódott felhôkben
a bűn után
fényszóró kutat
elmegyünk-e
Te és én
míg még lehet
elôttünk
az átható
gyémánt
szürkület
a dolgok formátlan
visszfényében
tükör reszket
pörgô jégszirmú
virágokban
üvegkéz olvadása
bársonyos hölgy
hátrál
a búcsúzó
éjszakába”



