
Rory az 1970-es években végig csúcsformában volt, nem jelentett számára törést, hogy legendás triója, a Taste (Ritchie McCracken basszusgitárossal és John „Gypsy” Wilsonnal, Van Morrison Themjének dobosával – ez volt az 1968-as felállás) alig több mint három év, két stúdiólemez (rajtuk olyan gyöngyszemekkel, mint a Sugar Mama, a Blister On The Moon, a Born On The Wrong Side of Time, a Same Old Story, az Eat My Words, a Railway and Gun, a Morning Sun) és két koncertalbum után feloszlott. Önállóan – továbbra is többnyire trióban, Gerry McAvoy basszusgitárossal és Ted McKenna dobossal és másokkal – részben tovább vitte a Taste-örökséget, amely a legvadabb verzióban adta át a fehér közönségnek a Mississippi Delta hangjait, részben pedig új utakat keresett magának a nem kevésbé zsigerből jövő rockban, akár akusztikus dalokról, akár kegyetlen bottleneck-ről volt szó, de a legegyszerűbb rock and roll-ban sem adták el.
Bár stúdiólemezei között is akadt számos kiváló, azért Rory – ahogyan azt a szerencsések közülünk még láthatták 1985-ben a BS-ben – élőben volt az igazi. Az 1974-es Irish Tour című dupla albuma (és az abból készült film) nyomán nem kevesen ragadtak gitárt szerte a világon. Utánozni persze senki sem tudta, és ebben eredeti játékstílusa mellett szerepe volt sajátos hangú gitárjának is.
A Bottom Line-beli buli közel két órája is óriási élmény Rory rajongóinak. Vannak a dalok között olyan híres szerzeményei, mint a melankóliába hajló, gyönyörű A Million Miles Away, sodró lendületű rock, mint a Shadowplay vagy a Secret Agent, de szívet szorongatóan szép a Garbage Man lassú blues-a és nem érdemes „továbbkapcsolni” a Bought and Sold elvetemült boogie-járól sem – mert Gallagher ezt is remekül tudta. Ha valakinek kedve szottyanna egy bővérű ír táncra, annak a Tattooed Lady bevezetőjét ajánljuk.
A legforróbb hangulatot akkor tudta teremteni, amikor átváltott akusztikus gitárra és valóban olyan légkör árad játékából, mintha ott ülne a Nagy Folyó partján egy fülledt estén, és belevinné minden örömét és keservét a dalokba. Az elsőt Az Out on The Western Plainben – ez Pesten is nagyon bejött a publikumnak! - az utóbbit a Too Much Alcoholban, amely sajnos túlságosan is róla szólt. De azért a befejezés sem éppen lagymatag, mert Rory produkál egy olyan Bullfrog Blues/Sea Cruise-t, hogy a fal adja a másikat a slide-sikolyoktól, míg a koncertet egyik „névjegye” a Missing With The Kid zárja a tömeg tombolása közepette.
A rocktörténet nagy igazságtalansága, hogy Rory Gallagher nem kapta meg azt a megbecsülést, amelyet a hozzá hasonló más gitáristenségek. (A kivétel talán 1972, amikor az angol Melody Maker zenei szaklap az év zenészének választotta). A megbecsülés hiányában azért nincs egyedül: említhetnénk Roy Buchanant, Mike Bloomfieldet, Steve Marriottot, vagy az olyan nagy túlélőket, mint Rick Derringer, Leslie West, Robin Trower és Kim Simmonds. Talán rosszul menedzselték, pedig nemcsak a rajongók szerették, hanem a zenésztársak is ezt a tehetséges, egyszerű, szerény fiút. Talán éppen ez volt a baj, hogy soha nem törődött a hírnévvel, és soha nem értett a show-biznisz sunyi világához. Ő csak játszott és ebbe adta bele szívét-lelkét. Még csak jövőre lenne 60 éves. Ez a 29 éves koncertfelvétel méltó kezdete lehet egy igazi megemlékezésnek.
Rhythm-and-Love



