
Amikor az Easy Ridert először láttam, a név megütötte a szememet: ó, megint egy magyar, aki „odaát” tesz le valamit az asztalra. Több mint negyedszázaddal később, amikor Budapest látta vendégül a világban szétszóródott magyar filmeseket a mozi 100 éve alkalmából, a budapesti Átrium Hyatt szálloda halljában beszélgettünk egy ősz szakállas, halál laza férfiúval, aki elmesélte: miként találtak egymásra Dennis Hopperrel, Jack Nicholsonnal és Peter Fondával, ő, a pesti vagány srác a kaliforniai hippikkel, hogyan állított be hozzájuk Hopper az Easy Rider forgatókönyvével és hogyan „játszotta elő” az egész filmet. Aztán egy, már akkor is nevetséges 100 ezer dolláros összegből, amelyet az alkotók dobtak össze, megszületett egy korszak hervadhatatlan kultuszfilmje, amelyet tekinthetünk akár Jack Kerouac Úton-ja filmes megfelelőjének. Kovács volt az, aki megteremtette éles színeivel, napfényeivel, különlegesen torzított optikáival azt az érzést, amely ugyanúgy elvitte a nézőt drogos „utazásokra”, mint a film főhőseit, mesterien alkalmazta a felvillantott képek dramaturgiáját, akár a sivatagban hagyott órára, akár a baljós véget érő motor képére gondolunk. Új értelmet adott a westernekből ismert amerikai tájaknak, és a filmtörténet egyik legszebb portrésorozatát mutatta be a jó termésért imádkozó hippi-kommuna tagjainak körbepásztázásával. Közben tökéletes képeivel szolgálta a történet és a zene szétbonthatatlan egységét.
Mire az Easy Rider elkészült, Kovács már jól ismerte a motoros világot, több „B-kategóriás” filmet is készített róluk, köztük a nálunk annak idején egyetlen napig vetített Halálfejeseket (1967), amelynek mellesleg egyik főszereplője szintén Jack Nicholson volt. Kettőjük munkáját dicséri az Öt könnyű darab is (1970). Hopperrel 1971-ben ismét együtt dolgozott az Utolsó moziban, amelyet gyakran kevernek Az utolsó mozielőadással, feltehetően azért, mert operatőrünk hamarosan állandó munkatársa lett ez utóbbi rendezőjének, Peter Bogdanovich-nak: a Papírhold (1973), Az ötcentes mozi (1976), majd a Cher főszereplésével, újra motoros rockerek között játszódó Maszk (1985) operatőre lett.
Sokoldalúságát mutatja, hogy olyan különböző műfajú filmek képi világát teremtette, meg a New York, New York, a Frances, a Szellemirtók, vagy a Szabadítsátok ki Willyt. A rockzenéhez sem lett hűtlen, és ha kellett, akár „segédoperatőrként” is beszállt, mint például Az utolsó valcerben, vagy a Wayne világa 2.-ben, sőt, még Cindy Laupernek is készített videoklipet. Zsigmond Vilmos asszisztense volt a Harmadik típusú találkozásokban (1977), amelyért barátja Oscar-díjat kapott – neki ez soha nem jutott osztályrészül.
Mozitörténeti jelentőségét azonban senki sem tagadta: 2003-ban dokumentumfilm készült Easy Riderek, Dühöngő bikák: hogyan mentette meg a szex és drog és rock and roll nemzedéke Hollywoodot címmel, ebben természetesen ő is szerepelt. Jövőre mutatják be azt a filmet, amelyet róla és Zsigmond Vilmosról készített James Chressantis amerikai rendező: Két menekült története, akik megváltoztatták az amerikai mozi arculatát. Kovács László immár abban a „magyar-amerikai” stábban forgat, amelyben Zukor Adolph, Bánky Vilma, Lugosi Béla, Peter Lorre, Rózsa Miklós, George Cukor, Paul Newman, Benedek László és Marton Endre remekeltek.
Rhythm-and-Love



