
Jó 30 évvel ezelőtt, hódmezővásárhelyi éveim idején volt egy haverom, aki alig várta minden hónapban a fizetését, hogy aztán elköltse szinte az utolsó fillérig Jugoszláviából szerzett lemezekre, akár olyan áron, hogy a hónap többi részét végiglejmolja a bandában. Igaz, mi sem jártunk rosszul, mert a lemezekből juttatott nekünk is hallgatásra, átvételre, sőt, még egy szanált disznóhizlaldából átalakított klubban az élő zene szüneteiben is nyomta ezeket. Két előadóra szakosodott: az egyik Frank Zappa volt, a másik pedig Miles Davis.
Davis négy és fél évtizedes pályája alatt alapjaiban változott meg a jazz, és ő már az 50-es évektől e változások egyik motorja volt. Szerencsésen kezdődött az illinoisi fogorvos családból származó, konzervatóriumba járó fiatalember pályája: már 1945-ben, alig 19 évesen Charlie Parkerrel játszhatott egy zenekarban. Eredetileg a Julliard zeneakadémia miatt költözött New York-ba, de valójában sokkal jobban vonzották a klubok és a születő új jazz-irányzat, a bebop. Negyven évvel később azonban a "Madárra" úgy emlékezett, mint egy jellemgyenge, megbízhatatlan emberre, aki hiába volt óriási tehetség, képtelen volt kihozni magából igazi tudását drogfüggősége miatt.
A bebop nagy korszakából már ő volt az egyik, aki átvezette a műfajt a "cool"-ba, amelynek csúcspontját 1955-től "minden idők legjobb kvintettje" jelentette: John Coltrane szaxofonos, Philly Joe Jones dobos, Paul Chambers bőgős és Red Garland zongorista játszott zenekarában. Ebből az időszakból származnak olyan lemezei, mint a Round ’Bout Midnight, a Workin’, a Steamin’ vagy a Tallest Trees. 1959-ben már hattagú csapattal, a John Coltrane-Julian Cannonball Adderley szaxofonkettőssel vette fel a Kind of Blue című albumát, amelyet a jazz egyik legnagyobb hatású lemezének tartanak, rajta olyan klasszikusokkal, mint a So What és az All Blues. Közben filmzenét írt Louis Malle Felvonó a vérpadra című "fekete filmjéhez", - ugyanakkor nem a film hősnője, Jeanne Moreau, hanem egy másik különleges francia szépség, Juliette Greco volt akkortájt a nagy szerelme - és feldolgozta Sketches of Spain című lemezén Joaquin de Rodrigo Aranjuezét, valamint Gershwin Porgy and Bessének több részletetét is. Aki nem ismeri életét, nehezen tudja elképzelni, hogy azokban a rendkívül termékeny években Davis súlyos kábítószer-problémákkal küzdött.
A 60-as éveket még akusztikus zenével kezdte, de már az 1963-as Antibes-i fesztiválon ott voltak vele a nagy fordulat ifjú zenészei: Herbie Hancock, Ron Carter Wayne Shorter, Tony Williams. Amikor az évtized végén a legjobb rock-muzsikusok dzsesszes elemekkel tarkították darabjaikkal, Miles a jazz felől közelített a rock-hoz. Bár sokan elátkozták őt "árulása" miatt, Davis zenéje műfajt teremtett és a korábbinál jóval szélesebb közönséget vonzott. Ennek köszönhető, hogy azokban az években számos rock-fesztiválon, köztük 1970-ben a Wight-szigeten fellépett, sőt, az is előfordult, hogy bandája "előzenekarként" szerepelt a Grateful Dead vagy a Santana előtt. Így még érthetőbb a kölcsönhatás, amely a két tábor között létrejött, elég csak éppen a 70-es évek Santanájára, Zappára, a korai Chicagóra, Blood, Sweat and Tears-re, Flockra, vagy Nagy-Britanniában a Colosseumra és az Ifre gondolni. Azt pedig soha nem tudjuk meg, mi sült volna ki abból, ha sikerül Miles nagy terve, a közös muzsikálás Jimi Hendrix-szel. Kettejük találkozásának dimenzióit alighanem csak a Miles-Trane duóhoz lehetett volna hasonlítani, ha egyáltalán… Egy Davis-darabot fel is dolgozott Jimi a Band of Gypsys-szel, a Call It Anythinget, amely az eredeti Hendrix-lemez bővített tripla változatában és a koncertekről készült filmben hangzik fel. Éppen ezért senki nem akadt fenn azon, amikor 2006. márciusában Davist beválasztották a Rock and Roll Dicsőségcsarnokába.
A történelmi hűség kedvéért ne felejtsük el „keresni a nőt”: Davis 1968-ban vette feleségül Betty Mabry énekesnőt, aki számos rock- és funky-zenésznek bemutatta férjét, és az ő muzsikájuk a Múzsa közvetítésével bekerült Miles zenéjébe. A rossznyelvek szerint viszont Hendrix volt az, aki miatt csődbe ment a házasság, miután Betty állítólag összeszűrte a levet a gitárzsenivel.
Az 1969-ben kiadott In A Silent Way és az 1970-es, a Jimi hatását is tükröző Bitches Brew, amelyeknek az eredeti lemezek munkái idején készült valamennyi felvételét az elmúlt években adták ki, a Big Fun, vagy a keleti és misztikus motívumokkal tarkított Agharta és a Pangea voltak ezeknek az éveknek a legmaradandóbb albumai. Ezekből nőttek ki olyan zenekarok, mint a Lifetime, (Tony Williams és John McLaughlin), a Weather Report (Joe Zawinul, Wayne Shorter és Airto Moreira), a Mahavishnu Orchestra (McLaughlin és Billy Cobham), vagy Chick Corea vezette Return To Forever, de Herbie Hancock vezette V.S.O.P pedig (Shorter, Williams és Carter) a korai 60-as évek Miles Davis Bandjének leágazása volt. Elmondható róla tehát, hogy az volt a modern jazz számára, mint John Mayall a brit, majd később az amerikai fehér blues-nak: első számú tehetségkutató.
Az évtized elején készült egy újabb filmzenéje, a Jack Johnson, amelynek teljes sessionjából egy ötlemezes doboz készült, harminc évvel később. Az első afro-amerikai nehézsúlyú boksz-világbajnok (1908-1915) története azért ihlette meg őt, mert akárcsak Johnson, ő is ki akart törni a feketéknek szánt sorsból, és elismerésre törekedett a fehérek uralta társadalomban. (Felhangzottak később zenéi olyan híres filmekben is, mint a Lenny, a Bronxi mese, vagy a Tehetséges Mr. Ripley). 1975-ben azonban Davis súlyos balesetet szenvedett, egyes hírek szerint daganatos betegség támadta meg, mások szerint ismét alkohol- és drogfüggő lett. Mindenesetre hat évre visszavonult, de 1981-ben ismét alkotó ereje teljében lépett a közönség elé.
Ezt követően olyan remekművekkel ajándékozta meg a világot, mint a We Want Miles dupla koncertlemez, rajta egyik „slágerével”, a Jean-Pierre-rel, és a Star People, amelyen visszatért a hagyományos blues-hoz, mellesleg világhírűvé tette a két új amerikai gitárfenomént, Mike Sternt és John Scofieldot, valamint Al Foster dobost. A Prince közreműködésével készült You' re Under Arrestben, és a Tutuban (képünkön) már a végsőkig vitte elektronikus kísérleteit a nem kevésbé zseniális basszusgitáros, Marcus Millerrel és Mino Cinelu ütőssel együtt, de nála tűnt fel a több mint 10 éve a Rolling Stones-szal játszó Darryl Jones basszeros is. E lemezeknek már semmi közük sem volt Miles gyökereihez. Koncertjei, mint ahogyan azt a magyar közönség kétszer is tapasztalhatta 1989-ben, majd 1991-ben, mindkétszer a Budapest Sportcsarnokban, valóságos hangorkánok voltak. Utoljára 1991. július 27-én lépett színpadra Rómában, az Olimpiai Stadionban. 1991. szeptember 28-án agyvérzés végzett vele. Utolsó lemeze, a Doo-Bop, amely a hip-hop egyik irányadója lett, már halála után, 1992-ben jelent meg és elnyerte a legjobb hangszeres rhythm-and-blues előadás Grammy-díját.
Két évvel korábban jelent meg, azóta már magyarul is olvasható önéletrajza, amely nemcsak a jazz-történetnek felbecsülhetetlen dokumentuma, hanem az amerikai fekete polgárjogi mozgalom ellentmondásaira is rávilágított. Kijelentette például, hogy "a fehérek elvették a feketék zenéjét", némi szánakozással írt a különben általa is nagyra becsült Louis Armstrongról, mert a show-bizniszben "végig kellett vigyorognia az életét". Ugyanakkor elutasította azoknak a fekete radikálisoknak a támadásait, akik azt vetették a szemére, hogy fehér muzsikusokkal is dolgozik együtt, és óva intette őket a "gettóba való önkéntes bezárkózástól".
Davis bekerült a modern fotótörténetbe is: Annie Leibovitz készített róla számos nagyszerű portrét, amelyeken megragadta a muzsikus sűrű szenvedélyességét.
Az idei kettős évfordulót (májusban lett volna 80 éves) számtalan megemlékezés kíséri. A közelmúltban jelent meg egy DVD Miles felvételeivel, a washington Smithsonian intézet múzeuma kiállítást szentelt neki, életrajzi film készül róla, amelyben Davist Don Cheadle személyesíti meg, és az ősz folyamán kiadnak egy CD-t, Evolution of Groove címmel, amelyen Miles mellett többek között Santana és a rapper Nas szerepel.
Halálának évfordulóján Davist posztumusz bevezették a hollywoodi Rock Walkba. Itt általában élő rock-sztárok hagyják kéznyomaikat, Davisre viszont egy bronz mellszobor emlékeztet a Sunset Boulevardon.
Miles Davist sokan magának való különcnek, pénzéhesnek tartották. Tény, hogy szerette a jólétet, ki nem állhatta a társadalmi korlátokat, zenéje azonban kevésbé sikerült kísérleteivel együtt is mindig a korlátlan alkotói szabadságot jelentette.



