
1968-ban az EMI-nál kapott szólószerződést, náluk énekelte el kislemezre Bob Dylan dalát, a Down In The Flood-ot, és a Light My Fire-t. Mögötte olyan „háttérzenészek” nyomták, mint Ritchie Blackmore, Ian Paice és Jon Lord – viszonylag ismert nevek! 1971-ben Keith Tippett, Julie Driscoll férje tanácsára találkozott Robert Fripp-pel, aki a King Crimson negyedik felállásához keresett énekes-basszusgitárost. Burrell egy interjúban elmondta, hogy abszolút nem ismerte a Crimson muzsikáját, csak egy állást akart. Frippnek megtetszett és annyira ragaszkodott hozzá, hogy inkább vállalta, megtanítja basszusgitározni. Elmondása szerint „papagáj-módra” tanulta meg a basszus-meneteket, de nem bánta meg, mert később is ennél a hangszernél maradt. Esete nem egyedülálló a rock-basszerosok történetében. Így tanulta meg az Experience-ben szólamait az eredetileg szólógitáros Noel Redding, bár egy idő után ő sérelmezte, hogy Jimi Hendrix „szájba rágja” neki azt, amit játszania kell, és ugyancsak hangról hangra oktatta Ian Anderson Jeffrey Hammond-Hammondot, aki a Jethro Tull egyik legfényesebb korszakában, 1971 és 1975 között kezelte a négyhúrost. Mellesleg ő, amikor kiszállt a bandából, ünnepélyesen eltüzelte hangszereit, színpadi ruháit, és azóta festőként tevékenykedik.
A basszusgitáros poszt amúgy az egyik legneuralgikusabb pont a Crimsonban. Az első Greg Lake volt, aki a második KC-lemezen, az In The Wake Of Poseidonon már csak énekelt, és a basszust Peter Giles kezelte. A harmadik albumhoz szerződtette Fripp Gordon Haskellt, akinek orgánuma is emlékeztetett Lake-ére, és a hasonló hangfekvés döntött Boz mellett is. Burrell utódának is ebbe a nyomvonalba kellett belépnie, és John Wetton meg is felelt ennek az elvárásnak, bár a zene akkor már más irányba ment.
Mindössze az Islands album - képünkön - (1971) és az Earthbound (1972) posztumusz live korong őrzi Boz és a King Crimson együttműködésének emlékét.
Az Islands volt az utolsó olyan Crimson-lemez, amely még a progresszív rock hagyományosabb, jazz-es, illetve klasszikus zenei elemekkel tarkított irányzatát képviselte, cselló, fuvola, oboa, vonósnégyes beiktatásával. A címadó, a lemezt záró Islands például csodálatos színeket fest a hangok nyelvén egy mesebeli földről, és a trubadúr-szerenádokat idézi a nyitó Formentera Lady, amíg át nem megy egy free-s variációba. De ugyanezen a lemezen hallható a blues-os Ladies of The Road, vagy a Prelude: Song Of The Gulls, amelyben igazi barokk kvintettel lepi meg a banda a közönséget. Ezen a lemezen dolgozott utoljára a Crimsonnal Pete Sinfield költő, aki később az Emerson, Lake and Palmer trióhoz szerződött, de önálló lemeze és verseskötete is megjelent. Az Earthbound a KC brutálisabb arculatát mutatta, és híresen rosszul szólt.
Még ugyanabban az évben, az amerikai turnéjuk után búcsút intettek egymásnak. Fripp Wettonnal, Dave Cross hegedűssel és Bill Bruforddal kialakította azt a csapatot, amely megteremtette a rock és a kortárs repetitiv és szeriális zene fúzióját egy szenzációs trilógiával: a Lark’s Tongues In Aspics-szal (képünkön), a Starless and Bible Black-kel és a Kortalan-portalan Rock című sorozatunkban is szereplő Reddel.
Boz a legendás bluesman, Alexis Corner Snape nevű formációját választotta, de 1972-ben már a Bad Companyban találjuk, ahol olyan társai voltak, mint Paul Rodgers (ex-Free), Mick Ralphs (ex-Mott the Hoople). Velük 10 évet játszott együtt (képünkön), bombasikerük volt üzletileg, de a szakmában is sokra tartották ezt a csapatot. (Róluk bővebben a kapcsolódó cikkekben olvashattok). A Bad Company 1985-86-os, majd az 1998-99-es újjáalakulásánál is ott találjuk hősünket.
A Rossz társaságon kívül más „elvetemült” fickókkal is összehozta a sors, 1996-ban Alvin Lee Best of British Blues turnéján játszott, majd Eric Burdonnal is koncertezett. 1999-ben Tam White skót bluesénekes mögött nyomta a basszust és két évet lehúzott a The Celtic Groove Connection tagjaként is.
A Bad Company kiadója, a Swan Song az elsők között emlékezett meg a nagyszerű zenészről és nyilvánította ki részvétét feleségének és családjának.



