
A rock-világban Arnold neve mégsem e kiváló filmek révén lett ismert. Ő volt az ugyanis, aki a Royal Philharmonic Orchestrát vezényelte 1969-ben a Deep Purple Concerto For Group and Orchestra című művének bemutatóján a a Royal Albert Hallban. Jon Lord orgonista kompozíciója volt az egyik első olyan darab, amelyben egy szimfonikus nagyzenekar nem csupán háttérkíséretet adott rock-zenéhez, hanem „egyenrangú felekként” találkoztak. Lord és Arnold később is jó viszonyban maradtak, és 1974-ben a karmester dirigálta a londoni szimfonikusokat a billentyűs újabb „fél-klasszikus” művének, a Gemini Suite-nek a felvételén. A Concerto azért is jelentős, mert ezen a lemezen mutatkozott be a Deep Purple Mark II, azaz a Ritchie Blackmore-Ian Gillan-Roger Glover-Jon Lord-Ian Paice ötös. Pedig Lord szimfonikus törekvéseinek csírája már ott volt az eredeti banda 2. albumán, a Deep Purple-ön a 12 perces April című kompozícióban, mégis lecserélték a „gyenge láncszemeket”.
A „könnyű” és a „komolyzene” ilyetén való közösködésére már 1967-ben történtek kísérletek. Bizonyos értelemben ide sorolhatjuk a Beatles Sgt. Pepperét, benne a hárfás-vonósnégyes hátterű She’s Leaving Home-mal, és különösen az A Day In The Life a végsőkig nyomasztóan fokozódó szimfonikus kakofóniáját. Ugyanakkor a Moody Blues volt az, amely először készített teljes lemezt, a Days of Future Passed-et (képünkön) a Londoni Fesztiválzenekarral, akiket Peter Knight dirigált. (Ezen a lemezen van az együttes leghíresebb dala, a számos változatban ismert Nights In White Satin). Megszólaltak a szimfonikusok a Moody Blues másik korszakos lemezén, az 1970-es Question of Balance-on is.
1969-ben született meg Keith Emerson Five Bridges című műve, amelyet a The Nice-szal, és a Newcastle-i művészeti fesztivál zenekarával, Joseph Eger vezényletével adtak elő és vettek lemezre. A mű, amely az angliai város hídjait asszociálta a rock, a jazz és a klasszikus zene közötti „hidakkal”, felhasználta Csajkovszkij VI. (Patetikus) Szimfóniáját, Sibelius Karelia-szvitjének Intermezzóját, valamint Bach 6. Brandenburgi versenyét. Később azonban Emerson inkább a klasszikus művek rock-átiratait részesítette előnyben.
1970-ben a Yes együttes Time and A Word című albumához szerződtetett egy 30 fős szimfonikus zenekart, és így dolgozták fel William Wyler Idegen a cowboyok között (The Big Country) című filmjének Jerome Moross szerezte főcímdalát. És ha már a Yesnél tartunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül Rick Wakeman számos „kereszutas” törekvését, amelyek közül a két legsikerültebb kétségkívül a Verne-regény nyomán készült Journey To The Center of The Earth című szimfonikus jégbalett (1974) és az egy évvel későbbi Myths and Legends of King Arthur and The Knights of The Round Table (1975) volt (képünkön). A Journey-n a Londoni Szimfonikusokat David Measham vezényelte, a narrátor pedig David Hemmings, a Nagyítás felejthetetlen fotósa volt. Az egyik csúcspontba a muzsikus óvatosan belelopta Grieg I. Peer Gynt-szvitjének IV. tételét, a Hegykirályt. Az Arthur csodálatos zenéjét is megpróbálta jégszínházi előadássá varázsolni Wakeman, de ezzel megbukott, csődbe ment – ezzel szemben a főmotívum később éveken át felhangzott a BBC választási műsoraiban…
Sajnos egyszeri próbálkozása volt a Uriah Heep-nek 1971-ben a Salisbury, amelynek 17 perces címadó darabjában izgalmasan kavargó fúvós és vonóskarok felelgettek a hard-rock-ra, köztük Mick Box 30 év után is lélegzetelállító wah-wah pedállal előadott szólójára.
Ugyancsak kitérőt jelentett abban az évben egy hasonló kísérlet az ízig-vérig blues-zenész, Mick Abrahams számára a Seasons című negyedórás darab. A szimfonikusok egy időben annyira divatba jöttek, hogy még a heavy-metal ős Grand Funk Railroadnak is akadt egy kisebb törekvése az 1971-es …E pluribus Funk albumon, a Loneliness című 8 perces dalban. Ezzel szemben Frank Zappa ismét a Royal Philharmonic Orchestrát hívta a 200 Motels című őrülethez, amelyben a rock, a jazz, country, a tingli-tangli, valamint a klasszikus és a kortárs zene elvetemült keverékével ráhúzza a vizes lepedőt az egész rock-sztárlétre és a hollywood-i műfogsoros csillogásra. Zappa később odáig vetemedett, hogy már ő írt olyan darabokat, amiket modern „szomorúzenészek” adtak elő – így dolgozott együtt 1984-ben Pierre Boulezzel és híres Ensemble Intercontemporain-jével.
A 80-as években – ma már tudjuk, a rock-fantázia apálya idején – divattá vált, hogy rock-együttesek darabjait szimfónikus zenekarok dolgozzák át, több-kevesebb sikerrel. Aztán az elmúlt 10 évben újabb irányzat kezdett polgárjogot nyerni: a rock-előadók áthangszerelték korábbi darabjaikat úgy, hogy azokból új közös mű születhessen szimfonikusokkal. Ezt pedzegette már 1994-ben Jimmy Page és Robert Plant, amikor No Quarter – Unledded című albumukon a Kashmirban klasszikus vonósok szálltak be a rock- és világzenészek mellé. Az eredmény egyszerűen káprázatos! Ugyancsak elismerésre méltó, amit a Metallica csinált a San Franciscói szimfonikusokkal az S/M című koncertalbumon. Élőben is láthattuk, miket hozhat ki egy ilyen együttműködés régi-régi dalokból Ian Anderson Orchestral Tull-programjában. A legújabb példa: a Dream Theater 20 éves fennállását ünneplő világturnéról, amelyből mi is részesültünk, készült tripla CD két korongján is halljuk az Octavarium Orchestrát, Jamshied Sharifi vezényletével, amely XXI. szimfóniává alakítja több darabjukat, köztük a 40 perces Six Degrees of Turbulence-et, a 27 perces Octavariumot, valamint a Metropolis egy töredékét.



