Amikor 1970-ben megjelent a Canned Heat Future Blues című albuma - az utolsó, amit Alan Wilsonnal készítettek - a borítót nézve sokaknak támadt „déjá vu”- érzése az öt fickó láttán, akik láthatóan nem kis erőfeszítéssel állítanak fel egy amerikai zászlót. Az eredeti fotó ugyanis akkor már 25 éve bejárta a világot. Készítője, Joe Rosenthal, a napokban halt meg San Franciscóban, 94 éves korában.

A fotó 1945. február 23-án született a japán Iwo Jima szigetén, ahol már öt hete folyt az elkeseredett harc az amerikai tengerész-gyalogosok és a japán császári hadsereg egységei között. A második világháború egyik legszörnyűbb csatájának utolsó napjaira érkezett meg a Csendes-óceáni térségbe az akkor 34 éves Rosenthal az AP amerikai hírügynökség fotóriportereként, éppen akkor, amikor a „marine”-ek megmászni készültek Iwo Jima legmagasabb csúcsát, a Suribachi vulkánt, hogy kitűzzék az amerikai zászlót. A fotós összeszedte összes bátorságát és erejét, és éppen abban a pillanatban jutott fel, amikor az Easy Company nevű század hat tengerészgyalogosa egy hatalmas csillagos-sávos lobogót tűzött ki. Ez már a második volt, mert az első egy kisebb méretű zászló volt, amely, úgy vélték, nem elég jól látható lentről. Rosenthal a kattintás pillanatában még nem sejthette, hogy ez a fekete-fehér kép, amellyel még abban az évben Pulitzer-díjat kapott, biztosítja neki az örökkévalóságot a nagy háborús fotóriporterek között. Az Iwo Jima-i képből több millió poszter készült, amely a második világháborút követő években szinte minden amerikai otthonban fellelhető volt, felhasználták toborzónak, moziplakátnak, de a békemozgalmak is merítettek belőle, természetesen saját céljaikra. Ez a fotó volt a modellje az arlingtoni amerikai nemzeti katonai temető emlékművének is.

A Canned Heat egy kicsit „aktualizálta” a fotót: a Future Blues borítóján az öt muzsikus nem tengerészgyalogos, hanem űrhajós ruhában emeli fel a zászlót – ne felejtsük el, hogy alig egy évvel vagyunk az Apollo 11 holdraszállása után. Rosenthal fotója aztán 16 évvel később ismét felbukkant a rock-piacon: ezúttal a Status Quo használta fel az In The Army Now című albumának borítójára, ami szintén nem nevezhető háborús propagandának.

Máskor is előfordult, hogy a rock-ban olyan fotókat, vagy más „ikonokat” használtak fel, amelyek más összefüggésben váltak korábban híressé. A Led Zeppelin II című album borítóján az együttes tagjait az I. világháborús repülős legenda, Manfred von Richthofen, a híres-hirhedt „Vörös Báró” légi egysége közé rejtették. Bonzo Bonham az 1975-ös amerikai turnén olyan szerelésben – fehér ruhában, fekete keménykalapban – jelent meg, mint Malcolm McDowell a Mechanikus narancs filmváltozatának főszereplőjeként.

A The Who Tommy-jának Ken Russell-féle moziverziójának egyik jelenetében a megőrült hívek aranyborjú helyett egy nagy Marilyn Monroe-bábú lábait csókolgatják – Marilynt abban a közkeletű pózban ábrázolják, amikor a metróhuzat felfújja fehérszoknyáját a Hét évi vágyakozásban. A The Smiths különösen erős volt filmhivatkozásokban. Bemutatkozó lemezükön az Andy Warhol köréhez tartozó Paul Morrissey Húsának egyik jelenete volt látható, a Meat Is Murder borítóján lévő amerikai tengerészgyalogosok Emile de Antonio amerikai dokumentumfilm-rendező Vietnam-témájú 1968-as A disznó éve című alkotásában szerepeltek, a The Queen Is Deaden pedig Alain Delon látható az 1964-es Megtörhetetlenből.
 
Jól ismert a leragasztott szemű és szájú II. Erzsébet a Sex Pistols God Save The Queen kislemezéről, amelyet négy éve újra kiadtak a királynő uralkodásának 50. évfordulójára. A Grand Funk Railroad 1971-es E Pluribus Funk című lemeze az Egyesült Államok címerében szereplő latin jelmondatot, az „e pluribus unum”-ot alakította át, amely eredetileg az Angliától elszakadó 13 alapító állam egységére vonatkozott. A banda stílszerűen a borítót is kerekre, ezüst dollárt formázóra alakította.

Ugyancsak az amerikai mítoszok közül választott a hard-rock alaplemezéhez, az In Rockhoz a Deep Purple: a rushmore-i hegy szikláiba vájt amerikai elnökök – George Washington, Thomas Jefferson, Abraham Lincoln és Theodore Roosevelt – helyét a Blackmore, Gillan, Glover, Lord, Paice ötösfogat foglalta el. (E sziklák között játszódik egyébként Hitchock Észak-Északnyugatra című krimijének egyik kulcsjelenete).

Pont ebből az ikonográfiából hiányozzon a Beatles? Természetesen nem, hiszen a Sgt. Pepper, amelyre már annyiszor hivatkoztunk – és még fogunk is feltehetően – több tucat hírességet vonultat fel a Beatles barátaiként, kedvenceiként, esetleg lelküket, életüket valamiképpen meghatározó figurákként.

Alig egy évvel később, 1968-ban, Frank Zappa az egész pszichedeliát és hippizmust kicikiző lemezének, a We're Only In It For Money borítójára a Borsőrmester emberektől burjánzó borítójának a pontos mását produkálta – természetesen mindent idézőjelbe téve. Maga Zappa például fehér fodrosgalléros női miniruhában feszít rajta. A fotó azonban végül, jogi viták elkerülése végett, a lemezalbum belsejébe került, és csak az 1990-es években, a CD-s újrakiadás idején került a neki szánt címlapra.
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.