
Viszonylag kevés idő, mindössze 65 év adatott meg neki az életből, amit hétmérföldes léptekkel habzsolt. Keresztneve is "mérföldeket" jelent, és méltó volt hozzá: se szeri, se száma azoknak a mérföldköveknek, amelyeknél ott volt, vagy még inkább maga helyezett el a modern zene fejlődésének útján. Miles Davis, a jazz egyik legnagyobb újítója május 25/26-án lenne 80 éves.
Davis pályája mindennek mondható, csak tipikusnak nem a maga műfajában: egy jól szituált chicagói fekete fogorvos fia volt, s míg kortársai többnyire az utcán és lebujokban tanultak játszani, ő egy rövid ideig a New York-i Julliard konzervatóriumba is járt. Az igazi egyeteme azonban már neki is a klubok világa lett, és micsoda osztálytársakkal, mesterekkel!
Nem volt még húszéves, amikor már együtt játszhatott Charlie Parkerrel (képünkön), Max Roach-csal, belecsöppent a bebop virágkorába, majd ott lehetett az 50-es évek elején a "higgadtabb" cool születésénél. 1955 és 1958 között működött minden idők legnagyobb dzsessz-kvintettjének tekintett együttese, amelyben a másik kortárs zseni, John Coltrane fújta a szaxofont. (A "többiek": Red Garland zongorista, Paul Chambers bőgős, Philly Joe Jones dobos - sajnos már egyikük sem él). Coltrane mellesleg szintén az idén, szeptemberben lenne 80 éves, de ő még kevesebbet, alig 41 évet töltött közöttünk, sokszoros intenzitással és önpusztítással élve meg minden percét.
Amikor útjaik szétváltak, "Trane" a free és a meditatív zene felé indult el, míg Miles nagyzenekarral kísérletezett, (feldolgozta például Joaquin de Rodrigo Aranjuez-koncertóját), és filmzenéket írt (Felvonó a vérpadra), majd elkezdte élete végéig tartó "tehetségkutató" munkáját a fiatalabb zenészek között. Jellemző például az 1963-as antibes-i fesztiválon fellépő csapatának összetétele: Herbie Hancock zongora, Wayne Shorter szaxofon, Ron Carter bőgő, Tony Williams dob - kivétel nélkül legendás nevek! Közben éveken át Párizsban élt, és jó barátságban volt az akkori párizsi értelmiség színe-javával, Jean-Paul Sartre-ral, Albert Camus-vel, és Juliette Grecóval, akihez éveken át szenvedélyes szerelem fűzte.
Davis a 70-es évek elején aztán olyan lépésre szánta el magát, amely örökre megváltoztatta a dzsesszt: elektromos trombitán kezdett játszani, elektromos hangszerekkel vetette körül magát, egész zenéjét rockos hangzásúvá tette. A Bitches Brew-ból, a Big Funból, a keleti és misztikus motívumokkal tarkított Agarthából és a korszak többi lemezéből úgy nőttek ki a nagy dzsessz-rock együttesek, mint fából az ágak: a Mahavishnu Orchestra, Chick Corea Return To Foreverje, a Weather Report. Nem véletlenül hívták meg az 1970-es Wight-szigeti rock-fesztiválra és elsősorban ennek köszönhető, hogy 2005-ben beválasztották a Rock and Roll Dicsőségcsarnokba is.
Bár egy súlyos baleset után egészsége megrendült, daganatos betegség is megtámadta, néhány év szünetet leszámítva fáradhatatlanul dolgozott. Újító kedvének és erejének bizonyítéka volt 1982-ben a We Want Miles című dupla koncertlemez, a blues-hagyományokat a modern hangokkal vegyítő Star People, vagy az egészen modern, már videoklippel is támogatott, rapes, funkys Tutu. Készített felvételeket Prince-szel és Stinggel is, de ezeket eddig még nem adták ki. Megjelentek viszont ritkaságszámba menő koncertlemezei, köztük még Coltrane-nel közös felvételei, valamint három különleges dobozban mindazok a stúdiómunkák, amelyeket az In A Silent Way, a Bitches Brew, valamint a 20. század eleji legendás fekete bokszolóról, Jack Johnsonról szóló film zenéjével együtt készültek.
Az extravagáns, kiszámíthatatlan természetű Miles sok ellenséget szerzett magának a dzsessz-szakmán belül, azzal vádolták, hogy túlságosan eltávolodott a gyökerektől, nincsen benne meg az igazi "feeling", a mélyről jövő érzés. Aki azonban egyszer is hallotta őt élőben játszani, és magához engedte utánozhatatlan trombitahangjait, hangorkánjait (Budapesten kétszer is fellépett, 1989-ben és 1991-ben), aligha állíthat ilyet tiszta szívvel. A törékeny alkatú muzsikus jószerével utolsó leheletéig játszott: 1991. július 27-én lépett fel utoljára Rómában az Olimpiai Stadionban, és másfél hónappal később, 1991. szeptember 10-én, 65 éves korában érte a halál.
Azóta már magyarul is olvasható 1989-ben megjelent önéletrajza, amelyben saját, az illendőséget nem egyszer túllépő szavaival mesélt rendkívüli életéről, őszintén vallott kábítószer-függőségéről, de kordokumentumként is rendkívüli értékes a mű, mert számos nagy muzsikusról rajzolt hiteles portrét. Kiderül belőle, hogy Charlie Parkert óriási zenésznek tartotta, de mint embert, megbízhatatlannak, gyengének és alattomosnak. Elismerte Louis Armstrongot, de kicsit le is nézte, hogy "egész életében kénytelen volt vigyorogni". Annak ellenére, hogy fekete létére elsők között dolgozott együtt fehér jazz-muzsikusokkal, volt benne egy jó adag "afro-amerikai rasszizmus", aki nemcsak a faji elkülönítést nem bocsátotta meg a fehéreknek, hanem azt sem, hogy "elvették a jazzt és a bluest" a feketéktől.



