Vannak olyan alkotók a modern zenében (is), akiknek pusztán a nevük hallatán nem "ugrik be" azonnal, hogy kik is ők tulajdonképpen. Aztán, ha rájövünk, hogy milyen bandákban játszottak, milyen lemezekhez adták a nevüket, mindjárt megviláglik nagyságuk. Ilyen volt Elton Dean angol altaszaxofonos is, aki a napokban halt meg életének 61. életévében.

Ez a szomorú esemény éppen ezért lehetőséget ad a Rockhálónak, hogy felidézzen egyesek által "rétegzenének" tartott irányzatokat, és némileg igazságot szolgáltasson olyan zenészeknek, akiknek nem tehetségük, legfeljebb szerencséjük volt kisebb, mint egyes kortársaiknak, vagy fontosabbnak tartották saját zenei törekvéseik megvalósítását a csillogó hírnévnél. Dean esetében még egy "családfa" felrajzolása sem lenne nagyképű vállalkozás, annyira szerteágazó volt pályája és mindazoknak az útjai, akikkel egy ideig együtt haladt, olyan további kígyózó kanyarokat tettek a zenében, amelyekre szintén érdemes lenne kitérni.

Mint kortársai közül a legtöbben, az 1945. október 28-án Nottinghamben született Elton Dean sem kerülhette ki a brit blues boomot, annak ellenére, hogy kezdettől fogva a jazz volt a kedvenc műfaja. Így került be 1966-ban a Bluesology nevű együttesbe (képünkön) amelyben a brit blues egyik legendás énekese, a korábban Alexis Korner mellett "inaskodó" Long John Baldry volt a frontember, míg a zongoránál egy 19 éves fiatalember, bizonyos Reginald Dwight ült. Ez utóbbi éppen az énekes és a szaxofonos iránti tiszteletből vette fel később az Elton John nevet. (Csak egy kis emlékeztető azoknak, aki a szájukat húzták, amikor megtudták: E.J. is szerepelt B.B. King 80. születésnapi lemezén..). Hogy mi lehetett a baj a bandával? Túlságosan nagy volt a tolongás a bluesbandák között, némi támpontot adhat a kínálatról az, hogy a Rolling Stones alapító tagja, Dick Taylor bandája, a Pretty Things, vagy a Groundhogs csupán a "második vonalat" képviselhette, csakúgy, mint egy Graham Bond kaliberű muzsikus, aki mindenkinél korábban játszott jazz-rock-ot a szigetországban, 1966 után szinte teljesen eltűnt a nagy körforgásból, vagy egy Band of Joy nevű banda, amelyben már igencsak erőteljesen megmutatkozott Robert Plant és John Henry Bonham, a Led Zeppelin későbbi csillagainak tudása, jószerével még Londonig sem jutott el....

Dean következő állomása egy modern jazz-banda volt, a Keith Tippett Sextet. E név felett megintcsak nem szabad átsiklani. A rockrajongóknak leginkább a korai King Crimson-lemezekről, az In The Wake Of Poseidonról, a Lizardról és az Islands-ről lehet ismerős, ezeken zongorázott amolyan "külsősként". Ez a kapcsolat nem meglepő, hiszen a Crimson volt az az együttes, amely a legeredetibb módon elegyítette a rockot, a klasszikust, a jazzt és avantgárd muzsikát. Most nem mélyedünk el a Robert Fripp által megálmodott Karmazsin Király zenei tivornyáiba, csupán annyit említünk meg, hogy Dean később több Crimson-tagot, Mel Collins szaxofonost, Boz Burrell basszusgitárost (később Bad Company) és Ian Wallace dobost   kollégájának is tudhatott egy Alexis Korner-lemezen...

És ugyancsak Keith Tippett a "felelős" azért, hogy "elcsábította" a kor legeredetibb angol blues-énekesnőjét, Julie Driscollt. Méghozzá kétszeresen: a bongyorfejű Jools, aki éveken át Brian Auger orgonista (megint egy nagy ász) Trinity nevű együttesével énekelt és együtt új értelmezéseket adtak olyan daloknak, mint Bob Dylan These Wheels On Fire-jának vagy Donovan Seasons Of The Witch-ének (Nélkülözhetetlen lemezük a Street Noise) 1970-ben Tippett-tel kötötte össze életét, és azóta jazzben, hangköltészetben és más vokális kísérletben utazik. (A nagy angliai zenei bábelt mutatja, hogy Auger bandájának első énekese Long John Baldry volt, a 90-es években pedig, mintegy ellensúlyozva a hórihorgas Baldry-t, a legkisebb nagy blues-hanggal, Eric Burdonnel járta a világot és jutott el többek között a Petőfi Csarnokba is). Az "új élet" előtt azonban Driscollnak még volt egy hatalmas dobása, az 1969 című jazz-rock-album, amelyen férje mellett többek között Dean és Karl Jenkins oboás-szaxofonos, a későbbi elismert kortárs zeneszerző játszott, akik egymást váltották 1972-ben a Soft Machine-ben.

Állj! Soft Machine? A nevét William S. Burroughs regényének címéből vett együttes, amelynek székhelye az anglikán egyház központjában, Canterbury-ben volt, 1966-ban úgy indult, mint a progresszív-pszichedelikus brit hullám egyik kiválósága. Kezdetben együtt koncerteztek a londoni UFO-klubban a Pink Floyddal. Zenéjük azonban később a progresszív hangzás mellett gazdagodott jazz-elemekkel és a legkülönbözőbb elektronikus effektusokkal, és különösen koncerteken tudott a banda meghökkentő hangőrületeket előadni, de stabilnak aligha volt mondható, mert legfeljebb a King Crimsonban volt akkora jövés-menés, mint a Soft Machine-ban. Amikor Dean 1969-ben beszállt, Mike Ratledge volt az orgonista, Hugh Hopper a basszusgitáros, míg Robert Wyatt dobolt és énekelt. Az a Wyatt, aki az 1973-ra virradó szilveszteren kiesett egy ablakon, deréktól lefelé megbénult, de azóta is énekel, verseket ír és főleg avantgárd kísérletekben vesz részt. Dean az 5. lemez után szállt ki, átadva a helyét Jenkinsnek, és magával hozta előző csapatának, a Nucleusnak a dobosát, John Marshallt és így készült el a Soft Machine legnagyobb sikerű lemeze, a Sixth...

Később olyan gitárosok is bekerültek a "Lágy Gépbe", mint John Etheridge, aki egy időben a felejthetetlen Dick Heckstall-Smith-szel muzsikált, vagy Allan Holdsworth, akit olvasóink a Kortalan-portalan rock-sorozatunkban szereplő első U.K. lemezről is ismerhetnek, de még olyan albumuk is készült 1981-ben, amelyen Jack Bruce játszik. De Dean még 1971-ben részt vett abban a "big bandben" amelyet Tippett hozott össze saját szextettjének, valamint a Soft Machine és a King Crimson tagjaiból, és amely elkészítette a kor egyik "elfelejtett remekművét", a Centipede című dupla LP-t.

Dean a későbbiekben megosztotta idejét Tippett különböző formációi, köztük a Julie-t is magába foglaló Dedication Orchestra, vagy  a Hopper/Dean/Tippett/Gallivan kvartett  és a Soft Machine-tagokkal készített felvételek között, de volt olyan kvintettje is, amelyben szaxofon, trombita, harsona, bőgő és dob volt. 1977-ben egy másik nagyhírű avantgárd zongorista, Carla Bley együttesével turnézott Európában. Azért a rock-blues-hoz sem maradt hűtlen, 1973-ben a már említett Alexis Korner-lemezen játszott és itt sem keveredett túl rossz társaságba, a korábban megnevezettek mellett Zoot Money (ex-Animals) billentyűssel vagy Colin Hodgkinson (Backdoor) basszusgitárossal! A jazz-rock vonalat erősítette az In Cahoots együttessel, amelyben Hopper mellett egy újabb ismert névvel találkozunk: Peter Lemerrel, Barbara Thompson Paraphernaliájának örökös zongoristájával! Dean 1993-ben még Budapesten is dolgozott, a Kaddis című lemezen, amelyen a magyarországi kultúrát Sebestyén Márta, Szkárosi Endre és Raj Tamás rabbi képviselte.

A Soft Machine-ériákhoz tartozott a 2002-ben Holdsworth-tel, Marshall-lal és Hopperrel megalakított Soft Works, majd Etheridge beszállásával született meg a Soft Machine Legacy. Ez utóbbi csapat tavalyi hollandiai koncertlemeze volt Dean hattyúdala, aki ugyan nem ért meg magas kort, ám annál szebb és terjedelmesebb életművet hagyott maga után.

Ez az írás eredetileg egy Elton Dean-nekrológnak indult. Végül inkább egy körkép lett belőle egy olyan zenei világról, amelyben nemcsak a felszín ragyog, hanem a "mély" is.

Rhythm-and-Love 

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.