
Ismét született egy könyv Jim Morrisonról. És az ezerféle alakban ismert ikon - aki tisztában volt saját karizmájával és ennek megfelelően szeretett pózolni is - ugyanúgy rejtőzködik előttünk, mint azt tette 1971. július 3-i....halála (?), eltűnése, átlényegülése, más dimenzióba való átlépése (?) előtt, és azóta is. És lehet, hogy igazi énje örökre rejtély marad. De mi is lenne velünk rejtélyek nélkül? Ha egy szép napon fény derülne Jézus feltámadásának, Tutankhamon halálának, Villon végzetének kulcsára, ha választ kapnánk az egyiptomi piramisokra, Atlantiszra, vagy az ősrobbanásra, kifosztottnak éreznénk magunkat. Mítománok vagyunk, szükségünk van az elérhetetlenre, a megmagyarázhatatlanra, és még inkább, ha egy olyan embertársunkról van szó, aki tudott valami olyat, amit kevesen.
Ismét született egy könyv Jim Morrisonról. A szerző, Stephen Davis nem kímélte a fáradtságot: megpróbált felkutatni mindenkit, aki él, hogy felidézze Jim alakját. Most óvatosabb volt valamivel, mint 1985-ben, amikor a Led Zeppelinről írt könyvében, amely szinte kizárólag a turnézó banda balhéiról és orgiáiról írt, jószerével csak néhány "groupie" és egy kirúgott biztonsági ember elbeszéléseire hagyatkozott. Akkor mondta Jimmy Page, hogy minden, rock-hírességről szóló könyvet 50 évre zárolni kellene. Davis nem tagadja, hogy tanult Albert Goldmantól, a rock-sztárok első számú közellenségétől (is), akinek Elvis Presley-ről és John Lennonról írt munkáit annak idején közfelháborodás kísérte és aki Morrisonról is akart hasonló könyvet írni. Halála megakadályozta ebben. Davis azért nem Goldman: kötetének igen értékes részei azok, amelyekben belehelyezi a maga társadalmi-politikai korába Jim Morrisont és Doors-t, bár néhány megállapításával, a 60-as évekre visszatekintő kiábrándult szemléletével lehet vitatkozni. Érdekesek, különösen a mai rock-biznisz ismeretében a koncertbeszámolók, egy-egy Doors-lemez születési körülményeinek bemutatása. Azoknak, akik imádnak kedvenceik nyomdokain járni, külön csemege az utolsó fejezet, a párizsi hónapok, az utazás Spanyolországban, majd Marokkóban. (Én magam is az elmúlt években, bár nem feltétlenül Morrisont kutató szándékkal, bejártam ezeket a helyeket, és olvasás közben bizony beleborzongtam, hogy egy követ tapostunk Jimmel a Szajna-parton, a granadai Alhambrában és a marrákesi piactéren...) Ugyanakkor nem tagadja meg korábbi önmagát sem: igen nagy teret szentel Morrison részegeskedéseinek, botrányos viselkedésének, rosszulléteinek, és - az eddigi könyvekhez képest újszerűen - igen erősen hangsúlyozza Jim kábítószerezését, holott az összes korábbi forrásból azt tudtuk meg, hogy bár alkoholista volt, félt a kábítószertől, különösen a herointól, ami pedig Davis szerint a vesztét okozta. Még a homo- vagy legalábbis biszexualitás - manapság divatos - deheroizáló kártyáját is kijátssza. Eddig is tudtuk persze, hogy a költő-énekes nem volt szent, hogy nem lehetett őt könnyű elviselni - ahogy a régi vicc mondta: nem ezért szerettük - de Davist, néhány apró kivételtől eltekintve, nem érdekli igazán Morrison költészetének mélysége, és csupán töredékeket kapunk e "deviáns lángelméből". A szerzőnek láthatóan az sem volt célja, hogy Jim máig ható kisugárzásának okait boncolgassa. Röviden, úgy állt hozzá, mint például Oliver Stone a maga hollywoodi ízű Doors-filmjében.
Ismét született egy könyv Jim Morrisonról. Közel másfél évtizeddel ezelőtt éppen Stone filmje kapcsán írtam le, hogy Morrison annyira összetett személyiség volt, hogy hitelesen megközelíteni talán csak Orson Welles Aranypolgárának módszerével lehetne. Ahányan ismerték, ahányan csak találkoztak vele, annyian látták másnak. Okozhatták ezt módosult tudatállapotai, krónikus identitás-zavara, amelyet az ide-oda vezényelt katonacsaládban töltött gyermekkor a rock-sztárság és a költői elhivatottság közti konfliktusai, a testi, lelki, szellemi örömök mértéktelen, egy idő után már befogadhatatlan habzsolása, továbbá az establishment-ellenes korszellem és végül, de nem utolsósorban, szerepjátékai váltottak ki. Kemény rocker, öreg bluesman, Dionüszosz és Apolló egy személyben, mélydéli konzervatív amerikai és pimasz lázadó, indián sámán, James Dean és Dean Moriarty reinkarnációja, Nietzsche és Rimbaud életművének folytatója. Melyik volt az igazi James Douglas Morrison? Talán mindegyik, talán egyik sem.
Ismét született egy könyv Jim Morrisonról. Amely ugyanúgy nem ad bizonyosságot arról, hogy mi történt vele azon a párizsi éjszakán, annak ellenére, hogy harmadkézből származó információk alapján halálától temetéséig rekonstruálja Jim sorsát. Davis leírásában is vannak "lyukak": például, hogy a helyszínre érkezett mentők a halott Jim mellett a teljes heroinmámorban lévő Pamelát találtak, majd miután kiemelték a kádból a holttestet, otthagyták a lányt. Bár a szerző a francia hatóságok nemtörődömségét említi, nehezen hihető, hogy egy ilyen helyzetben mentősök magára hagyjanak egy önkívületi állapotban lévő, ráadásul "tiltott szerrel visszaélő személyt".
De nem lehet véletlen az sem, hogy Ray Manzarek, aki talán a legközelebb állt a Doors-tagok közül Morrisonhoz, megírta a Poet in Exile (A száműzött költő) című regényét, amely azon a feltételezésen alapul, hogy Jim megrendezte saját halálát, majd költőként új életet kezdett. Elvégre Morrison elég okos volt ahhoz, hogy lássa: a rock-zene a teljes elüzletiesedés felé halad, és aligha tud majd akár ő, akár a Doors kitörni addigi imázsából. Ugyanakkor, mint esendően hiú ember és a média ismerője, a hírnév haszonélvezője és elszenvedője azt is tudta, hogy halálhíre sokkal többet tehet a Doors-mitosz fenntartásáért, mint ha a zenekar szép lassan hanyatlásnak indulna, majd csendben eltűnne a porondról. És az is elgondolkodtató, hogy éppen az amerikai nemzeti ünnep körül történtek a dolgok, amikor, mint Davis is írja, zárva volt az Egyesült Államok amerikai nagykövetsége, egészen július 7-ig, azaz a temetés napjáig, így honfitársainak nem volt lehetőségük hivatalos akadékoskodásra. Mivel Jim adott a szimbólumokra, azért is választhatta a Függetlenség Napjának előestéjét, hogy így ünnepelje újjászületését. Nem elhanyagolható a Brian Jones-vonal sem: Brian, akivel Davis szerint is összebarátkoztak, ugyanúgy új utakat keresett, mint ő, ugyanúgy Marrákesben kutatta az új ihleteket, ráadásul két évvel korábban szintén július 3-án távozott el...
Ismét született egy könyv Jim Morrisonról. De az élet hősünk körül nem áll meg. A Los Angeles-i Norton Avenue 8216 számú házában lévő hatszobás lakást, ahol 1971 elején Morrison és élettársa, Pamela Courson napjaikat töltötték, mielőtt Párizsba költöztek, egy Cheri Woods nevű hölgy vette meg a közelmúltban. Cheri nem éppen feddhetetlen múltú úrinő, a 80-as évek egyik leghírhedtebb hollywoodi kerítőnője volt, aki még gyilkossági ügybe is belekeveredett és emiatt egészen a siralomházig jutott. Ő maga ugyan nem volt Doors-rajongó, mivel azonban Jim egyre több híve kopogtatott be hozzá, hogy lássa, milyen is lehetett a Sárkánygyík-király otthona, úgy gondolta, ebből a "véletlen szerencséből" tőkét kovácsol. Aki szeretné beleélni magát a 70-es évek elejének világába, úgy, hogy közben felette lebeg Jim szelleme, 200 dollár leperkálása után eltölthet ott egy éjszakát. Aki egy hétre vágyik, annak ezer dollárjába kerül a "Morrison Hotel". (A lemez eredeti címadója nem ez, hanem egy lepukkadt külvárosi garniszálló volt). Persze ez csak az üzlet egy része: Woods kisasszony internetes honlapján keresztül kis műanyag-csomagokban árulja az ingatlan földjét és 9,95 dollárért bárki megnézheti az ő idegenvezetésével a lakást, ahol Jim utolsó amerikai interjúját adta. Cheri, aki szintén azt vallja, hogy Jim csak megrendezte párizsi halálát, igyekezett ehhez visszahozni a kor hangulatát: a konyhában több évtizedes hűtőszekrény és tűzhely áll, a nappaliban fekete bőrből készült kanapé, a hálószoba falai zöldek, és a vaskeretes ágyak is "eredetiek". Tény azonban, hogy a hívek ugyanazt a kemény fából készült padlót taposhatják, amit hajdan Jim és Pamela, miközben Cheri és lánya a Doors és Morrison-poszterekkel teleaggatott lakásban folyamatosan nyomja a Doors zenéjét.
Ismét született egy könyv Jim Morrisonról. Aki azonban biztosan eltávozott Jim köreiből, az Danny Sugerman, a kamasz titkár, aki egész életét a Doors-örökség gondozásának szentelte. Ő írta Jerry Hopkins-szal közösen a mai napig legjobb Doors-könyvet, a No One Here Gets Alive Out!-ot, és klasszikussá vált a fotó- és dokumentumgyűjteménye, a The Illustrated History of The Doors. Érdekes módon Sugerman nemigen szerepel forrásként Davis könyvében, ahogyan a később híres fantasy-írónővé vált Patricia Kenneally, Jim "wicca-felesége" sem, aki Stone filmjének főtanácsadója volt. Közben a párizsi Pére-La-Chaise-temetőben vaskorláttal zárták el a helyi hatóságok Jim síremlékét, mert megunták, hogy állandóan hajkurászniuk kellett a sírkövön ivó, füvező, mindenféle ajándékokkal "szemetelő" híveket. A zarándoklat azonban így is folyamatos a 6. parcellához. A temetővel szemben pedig egy kávéházban valóságos Morrison-kiállítás fogadja a látogatókat: plakátok, festmények, fotók, könyvek, lemezek. Közben egyre-másra adják ki a Doors híres koncertjeit, van, amit CD-n, van, amit egyszerűen Internetről mp3-mal lehet letölteni. (Az 1970-es New York-i koncert felvétele egyetlen gyűjtőnek sem hiányozhat, mint az ugyancsak 1970-es dallasi sem...) Közben a Világhálón keresztül folyamatosan gyűjtik a Morrison-relikviákat. Nemrégiben például előkerült egy kis propaganda-film, amit Jim még Talahassee-ban, a floridai egyetemen készített 1963-ban: ezen ő maga is szerepel és arra biztatja az egyetem vezetését, hogy bővítsék a fakultásokat, mert sokkal több fiatal vágyik tanulni, mint amennyit jelenleg fel tudnak venni. Közben magyar irodalmi és kommunikációs szakos egyetemisták Jim Morrisonból írnak szakdolgozatokat, a közelmúltban pedig egy kirgiz fiatalember intézett körkérdést egy amerikai "fan club"-on keresztül a világ Morrison-rajongóihoz, hogy mondják el: mit jelent nekik Jim alakja, személyisége és művészete.
Ismét született egy könyv Jim Morrisonról. És közben innen-onnan előkerülnek töredékes írásai, noteszlapra és árcédulára firkantott sorai. Mert végtelenül rendetlen volt, és ezért mindenütt hagyott valami nyomot maga után. Aztán a filológusok és a bálványimádók egymásnak eshetnek, hogy eredetiek-e a versfosszíliák, vagy hamisítványok. Mert "ilyen odavetett sorokat mindenki tud írni". Óriási tévedés. Mint ahogyan az is, hogy "mindenki megtanulhat morrisonul énekelni, táncolni, tántorogni, vagy nézni". Allen Ginsberg mondta róla: soha nem tudjuk meg, milyen költő lett volna belőle, mert nem tudott kiteljesedni. Van-e hiányérzetünk Schubert Befejezetlen szimfóniájával szemben?
Ray Manzarek Danny Sugerman halálakor csak ennyit mondott: "Hamarosan együtt ihatnak Jimmel". Lehet, hogy éppen akkor adta fel Danny a rák elleni harcot, amikor beteljesült küldetése és Morrison valóban befejezte földi pályafutását. De ennek a mi rejtőzködő ikonunk szempontjából és a mi szempontunkból az égvilágon semmi jelentősége.
Stephen Davis: Jim Morrison élete, halála, legendája című könyve a Cartaphilus kiadónál jelent meg.



