Amikor sok-sok évvel ezelőtt a magyar televízió rock-történeti sorozatában a Led Zeppelin-epizódon dolgoztunk, és a vetítőteremben a felhasználandó diákat néztük, rendezőm egyszer csak megszólalt: "Röff". A vásznon egy ólomsúlyú, tatárbajszos, joviális férfiú jelent meg. Aki nélkül soha nem lett volna Zep.

Aki, bár védencei szerint totálisan botfülű volt, és műveltsége sem verte az egeket, addig soha nem látott módon biztosította zenekarának művészi szabadságát, és - szó szerint - testével-lelkével védte érdekeiket az élősködőktől, zugfirkászoktól és kalózoktól egyaránt. Peter Grant, aki az idén lett volna még csak 70 éves, tíz évvel ezelőtt, 1995. november 21-én hunyt el.

Grant életútja a topmenedzserségig is példaértékű. A Surrey grófságbeli South Norwoodban született 1935. április 5-én, és 13 éves koráig abba a Charterhouse iskolába járt, ahonnan később a Genesis együttes több tagja kikerült. Miután hamar árvaságra jutott, előbb segédmunkás lett egy croydoni vasgyárban, majd, miután a színpad, a szórakoztatóipar már akkor jobban vonzotta, trógerolni kezdett a helyi színházban. Később egy szálloda bárjában dolgozott, majd - nem mindennapi fizikumát kihasználandó - kidobóember lett a londoni 2 Is Coffee Barban, ahonnan olyan sztárok indultak az 50-es évek végén, mint Cliff Richard vagy Adam Faith. Itt figyeltek fel rá a pankrátorok, és ő is egy ideig a hústömegek cirkuszában kereste kenyerét. Innen útja a filmhez vezetett, főleg statisztált, dublőrködött, de szerepelt például a Kleopátra című szuperprodukcióban, és az Angyal-sorozatban is. Vele született józan esze már akkor megmutatkozott: pénzét egy kis szállító vállalatba fektette, amely popsztárok fuvarozásával foglalkozott. Így került be a pop-rock-bizniszbe, amelynek a 70-es évek elejére egyik tanítómestere lett.

Grant 1963-ban kezdte turnémenedzseri tevékenységét, dolgozott többek között Bo Diddley-vel, Chuck Berry-vel, Little Richarddal, az Animals-szel, két évvel később azonban már saját szakállára is kezdett szervezni. Egyik kuncsaftja Jeff Beck volt, és rajta keresztül került be a Yardbirds stábjába. A "Dagi" 1966-ban vette át a parancsnokságot a Yardbirds-nél, amikor a zenekar napjai már meg voltak számlálva. Ha előbb lesz ő a főnök, talán meg lehetett volna menteni az "Udvari Madarakat". Így viszont a banda gitárosával, Jimmy Page-dzsel hamarosan új kalandba kezdtek. Ez lett a Led Zeppelin.

Jimmy Page, Robert Plant, John Paul Jones és John Bonham zsenialitása vitán felüli, miként az is, hogy a négy muzsikus tökéletesen kiegészítette egymást - talán a Beatlest leszámítva nem is volt még olyan együttes, ahol ennyire mindenki a helyén lett volna. Grant viszont új alapokra helyezte a zenekar működését. Mindenekelőtt határozott fellépésével és meggyőző erejével elérte az Atlantic cégnél, hogy a Zep a lemezek és a koncertek bevételének 90 százalékával rendelkezhessen - ilyenre addig még nem volt példa, azóta sem sűrűn - és hogy a kiadó részéről senkinek se lehessen beleszólása a művészi munkába. Pedig az Atlanticot akkor már 20 éve sikeresen irányító Ertegun-fivérek sem voltak éppen tejfelesszájúak a szakmában. Mégis "lábon" megvették a Zepet, és nem bánták meg... Grant másik zseniális húzása az volt, ellentétben a korábbi sztárok "kislemez-centrizmusával", ő az albumokra koncentrált és mindenekelőtt az élő koncertek erejével akarta eladni az együttest. Lehet, hogy hallása nem volt, de lelke igen, és megérezte a Zepben rejlő erőt: már az 1968 december végi első amerikai koncerteken a "névtelen" banda valósággal ellopta a bulikat az akkori nagy sztárok elől, és egy év múlva már - főműsorszámként - a Carnagie Hallban léptek fel. És nem csupán a korábban alig egy órás vagy még rövidebb műsorokkal: a Led Zeppelin esetében nem volt ritka a 3, vagy akár 4 órás buli sem!

Míg sok menedzser nap mint nap kétségbeesetten bújta a sajtókritikákat, Grant nem sokra tartotta az újságírókat - a koncertek közönsége és a lemezvásárlók milliói sokkal fontosabbak voltak neki, és a fiúknak, mint néhány gyomorbajos műítész fanyalgása. Éppen ezért fiai csak ritkán adtak pályafutásuk során interjút, sajtókonferenciáikban sem volt sok köszönet. A Főnök remekül tudta adagolni a bandáról szóló információkat, ha kellett, rejtegette őket, és titkolózással fokozta a várakozásokat. Így tudta megcsinálni a rock-történetben először, hogy olyan lemez jelenjen meg, amelynek borítóján egyetlen szó sincsen. Amikor ötletét előadta az Atlanticnál, nemes egyszerűséggel "öngyilkosságnak" nevezték - de megint neki lett igaza. A Led Zeppelin 4. albuma, címlapján a rőzsehordó öregemberrel, belső borítóján a völgybe lenéző lámpást tartó bölccsel (a Tarot-kártya nagy árkánumának 9. lapja, a Próféta) a rock egyik legnagyobb mítosza, rajta többek között a Stairway To Heavennel, a Black Doggal, és a When The Levee Breaks-szel. Miközben Grant vigyázott a bandára, amelynek tagjait csak "rakás szerencsétlenségnek" szokta emlegetni, mindent megtett azért, hogy a turnékon jól érezzék magukat - költségvetésébe belefért néhány szálloda restaurációs költsége, sőt, néhány esetben egy kis óvadék is...

Akikkel szemben nem ismert pardont, azok a lesifotósok és a kalózlemezgyártók voltak. Előfordult, hogy hozzá hasonló méretű emberekkel személyesen jelent meg olyan boltban, ahol Zep-kalózfelvételeket árusítottak, és ott kő kövön nem maradt. A "bootlegek" terjedésében egy kicsit ő is hibás volt, mert a banda őrületes koncertsikerei ellenére - köztudottan jobbak voltak élőben, mint lemezen - a Zep aktív korszakában mindössze egyetlen koncertlemez jelent meg a bandától, a The Song Remains The Same (1976), amely ráadásul nem is a legjobb előadásaikat rögzítette. Így az évtizedek folyamán legalább 400 Zep-koncertlemez került forgalomba a világ minden táján illegális módon és terjed ma is, mivel a 2003-ban megjelent 1972-es koncertek válogatása, a How The West Was Won, bármilyen jó is, korántsem elégítette ki teljesen a rajongókat...

1974-ben Grant is ott volt a Swan Song Records alapításánál, amely a Zep mellett a Pretty Things, Madeleine Bell és a Bad Company lemezeit kiadta. Egy évtizeddel később éppen a Bad Company frontembere, Paul Rodgers és Jimmy Page alapította meg a sajnos rövid életű szupergroupot, a The Firm-öt.

Kevesen tudják Peter Grantről, hogy két nagy ajánlatot utasított el: 1975-ben a Queen szerette volna felkérni menedzsernek, 1977 nyarán pedig Tom Parker "ezredes" akarta megnyerni őt, hogy vezényelje le Elvis Presley turnéját, amelyre végül a "Király" halála miatt már nem került sor. Amikor megkérdezték a "Dagitól", hogy mi volt sikerének titka, azt felelte: "Tudtam, hogy mikor kell nemet mondanom".

Bonham 1980. szeptember 25-én bekövetkezett halála és a Led Zeppelin feloszlása nagyon megviselte Grantet. Közben házassága is csődbe jutott, egészségi állapota súlyproblémái és kábítószerezése miatt megrendült, ezért visszavonult a pályától. Ennek ellenére évekig megmaradt üzleti tanácsadónak Jimmy Page mellett. Még megérte, hogy 1994-ben Page és Plant kibékült, készítettek egy csodálatos akusztikus lemezt No Quarter címen és turnézni indultak, mint a régi szép Zep-időkben.

Peter Grantet 1995. november 21-én autóvezetés közben érte a végzetes szívinfarktus, mialatt hazafelé tartott sussexi házába. Hellingly-ben, a Szent Péter-Pál templom kertjében temették el december 4-én - pontosan 15 évvel azután, hogy a Led Zeppelin hivatalosan bejelentette feloszlását.

Rhythm-and-Love  

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.