John Lennon 65 éves lenne. De nem érte meg a hatvannégyet. Negyven is alig múlt. Már mindent megtudtunk róla. Már mindent leírtak róla. Pedig néha csak hallgatni kellene. A rockert, a pszichedelikus-szürrealistát.

Tudjuk, hogy nehéz gyerekkora volt, hogy anyakomplexusa volt és hogy Yoko Onóban találta meg egy személyben az anyát, az asszonyt, a feleséget, a társat. Tudjuk, hogy fiatal korában kövérnek tartotta magát, hogy szégyellte ezt, akárcsak rövidlátását. Tudjuk, hogy voltak alkoholista időszakai, hogy egy időben szívesen nyúlt az LSD-hez. Tudjuk, hogy valamikor a liverpooli utca réme volt, verte a nőket, aztán pedig békeharcos lett, aki Yokóval fákat küldözgetett az államfőknek, hogy azt ültessék el háborúzás helyett, hogy kiplakatírozták a fél világot "a háborúnak vége, ha te is akarod" felirattal, hogy ágytüntetést rendeztek a háború ellen Amszterdamban és Torontóban, és esélyt adtak a békének.

Tudjuk, hogy mázsás dosszié készült róla az FBI-nál és a CIA-nél, pedig ő akart mindenáron Amerikában letelepedni. Tudjuk, hogy visszaküldte MBE-kitüntetését II. Erzsébet királynőnek, mert nem tetszett neki a brit korona és a fajüldöző Rhodesia kapcsolata. Tudjuk, hogy Yokóval titokban házasodtak össze Gibraltárban, és meztelenül jelentek meg mindketten, elölről és hátulról a Two Virgins című, erotikus hangjaikat rögzítő lemez borítóján. Tudjuk, hogy második keresztnevét, a Winstont Onóra cserélte brit belügyminiszteri engedéllyel. Tudjuk, hogy tehetséges színész volt, még tehetségesebb író, akiből napjaink legnagyobb abszurd-nonszensz szerzője lehetett volna, és karikaturistának sem volt utolsó.

Tudjuk, hogy miközben az erőszakmentességet hirdette, olyan "terroristákat" támogatott, mint Angela Davis és John Sinclair. Megírták róla, hogy megtanult kenyeret sütni, de azt is, hogy Brian Epstein szerelmes volt belé, és miatta lett öngyilkos, mert ebben a kapcsolatában is ugyanolyan önző dög volt, mint máskor és felelős az "ötödik Beatle", Stuart Sutcliffe haláláért is. Megírták róla, hogy kijelentette: népszerűbb Jézus Krisztusnál, közben egész életében identitás-zavarral küzdött, kereste istent, de nem találta. Megírták róla, hogy minden polgárpukkasztása gyógyíthatatlan kisebbségi érzéséből fakadt.

Pedig néha csak hallgatni kellene. A rockert, a pszichedelikus szürrealistát.

Mert a Beatles-ben ő volt a rocker. Benne volt a legnagyobb a szabadságvágy, a kitörésvágy, a düh, a kétségbeesés, ugyanakkor az életigenlés is. Jól tudjuk, hogy a Lennon-McCartney szerzőpáros egy korai megállapodás miatt élt papíron a Beatles megszűnéséig, de a két zseni szellemi útjai már öt évvel korábban kettéváltak. Paul, a menthetetlen kispolgár, bár néha egész hitelesen ordított klasszikus rock and rollokat, a hagyományos dalköltés nyomdokain haladt és teremtett maradandó értékeket, John azonban a rock erejében, féktelenségében, elfojthatatlan őszinteségében bízott.

Hallgassuk csak meg már az 1965-ös Rubber Soulon a Run For Your Life lendületes ámokfutását, majd egy évvel később a Revolveren a nem kevésbé magával ragadó And Your Bird Can Singet! Hogy kicsit előre ugorjunk: a Revolutionban, főleg az erősen hardos kislemez-változatban benne van 1968 minden izgalma és ellentmondása. És mennyi energiát szabadítanak fel a White Albumon olyan, tulajdonképpen "rosszkedvű" dalok, mint a Glass Onion, az I'm So Tired, vagy a Yer Blues (ez utóbbi még jobb a Rolling Stones Rock and Roll Circusában, vagy a halála után megjelent New York-i koncertlemezen). De legalább ennyire mozgósító az Abbey Roadról (1969) Come Together, míg az I Want You (She's So Heavy-ben) benne van az élet, a halál, a szerelem univerzális körforgása. Vagy ha valakinek úgy vallanak szerelmet, mint a Let It Be-ről a Dig A Poney-ban (All I Want Is You), már biztos lehet magában...

És maradt ez a nyers rock-ökölharc akkor is, amikor egyedül (?) maradt: fogalmazták-e már meg plasztikusabban a hit és a vallás körüli kételyeket, mint az Instant Karma, mert-e valaki még ilyen brutálisan beszélni másnaposságáról, mint ahogyan Lennon tette a Cold Turkey-ben? Halljuk-e, hogy férfi létére kiáltványt tudott adni a feministák kezébe a Woman Is The Nigger of The World-del? És bár békedalai közül mindig a Give Peace A Chance-et és a halála után még szívszorítóbbnak ható Imagine-t emlegetik, az I Don't Want To Be A Soldier felér egy globális tüntetéssel a világ összes hadügyminisztériuma előtt, de a Gimme Some Truth-t sem tennék sokan zsebre. És mit mondjunk a Motherről? Ez a rock "Kései siratója".

De Lennon legalább ennyire fogékony volt a pszichedeliára, a szürreális dolgokra. Ritkán emlegetik, hogy 1969-ben a Toronto Hilton 1742-es szobájában, ahol a Peace-t felvették, ott volt Allen Ginsberg, és megidézték az LSD-pápát, Timothy Leary-t is. Bár az 1967-es Lucy In The Sky With Diamonds-ot tartják az első LSD-s Beatles-dalnak, a "Lányt, aki Sétál a Domboldalon" már megelőzte egy évvel az I'm Only Sleeping álomszerű, visszafelé szóló hangjaival, a "másvilágot" és Lámia-kórusokat idéző Tomorrow Never Knows is. Mi lenne más a Sgt. Pepperen a Being For The Benefit For Mr. Kite, mint egy lázálom egy olyan cirkuszban, amellyel egyszer valamennyien elszöknénk? És hiába tudjuk, hogy a Strawberry Fields egy árvaház neve Liverpoolban, az ő eperföldjében valóban "semmi sem igazi". Mi maradt a végére? Két olyan dal, amelyben Lennon az Alice Csodaországban világát idézi meg: az I Am The Walrus, amely egyszerre a rock-szürreália és az avantgárd zene egyik csúcsa, és a legalább annyira nyomasztó, bár sokkal csendesebb Cry Baby Cry.

John Lennon október 9-én lenne 65 éves. John Lennon október 9-én lesz 65 éves. Születésnapja még nem lesz egyelőre nemzetközi ünnep. Addig is hallgassuk őt. Minél többet.

Rhythm-and-Love

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.