Nem érte meg 28. születésnapját, alig öt évig állt a világ rivaldafényei előtt, 35 éve halott. De itt maradt minden belőle, ami számára fontos volt a Földi Létben: a Zene.

Jimi Hendrix. A legnagyobb gitáros? A legnagyobb rock-zenész? Értelmetlen kategóriák vele kapcsolatban. Amúgy is, de nála hatványozottan. Az elképzelhető mindenség feletti lény volt, sőt, azon is túllépett.

Voltak, vannak utánzói. Villámkezű gitárosok, technikai bravúr-bubusok, akik sebességében, az effektek használatában látják az ő nagyságát. Kétségbeejtő kudarcra vannak ítélve. Voltak, vannak tanítványai, akik bár tudják, hogy olyanná, mint ő, soha nem válhatnak, ám a legnagyobb alázattal közelítik meg zenéjét, olyan szellemi síkon, amelyen csak a legbeavatottabbaknak sikerül. Voltak, vannak olyanok, akik az erotikus bálványt, a divatteremtőt, a "nagyvárosba tévedt csodás vadembert" tisztelik benne, mások a polgárjogi harcost, az afro-amerikai öntudat megtestesülését, a békeharcost, a fesztiválhős hippit, a tudattágító kísérletezőt veszik észre belőle. Egytől egyik tévutak, zsákutcák ezek a megközelítések. Felejtsük el, amit írtak és láttattak róla életében és halála után!

Mert Jimi Hendrix egyik sem volt a felsoroltak közül, és ugyanakkor mindegyik is. Őt csak a maga oszthatatlan Egészében szemlélhetjük, csak a maga Egészében hallgathatjuk. Mert az ő személyében egyesült újra elválaszthatatlanná Ember és Zene, akiket sok milliárd évvel ezelőtt az ősrobbanás elszakított, de azóta is szüntelenül keresték egymást, nyúltak egymás után, mígnem 1942. november 27-én egy seattle-i külvárosban megszületett. Ehhez a küldetéshez nem is lehetett más, mint egy ilyen bizonytalan gyökerű, sehol és semmiben nyugtot nem lelő, saját terét állandóan új irányokba szélesítő Ember, és nem is lehetett más, mint Zenész, annak az egyetlen nyelvnek tökéletes birtokosa, amelyen az emberiség minden tagja Bábel Tornya óta is ért. Amikor csillagokról, bolygókról énekelt, amikor azt kiáltotta, hogy "bocsáss meg, míg megcsókolom az eget" ("scuse me, while I kiss the sky"), nem az "űrrock" műfaját előlegezte meg, hanem túllépett gúzsba kötött gravitációs törvényünkön. Amikor felgyújtotta a gitárját Monterey-ben, sokan csak a látványelemet látták benne, holott lehet, hogy ő az egyik legősibb zenét, a tűz ropogásának hangját kereste a kollektív extázis közepette. 

Jimi Hendrix lassan negyven éve kíséri az életemet. 1968 telén a római magyar nagykövetség pinceklubjában hallgattuk azóta régen eltávozott barátommal az Electric Ladylandet, annak is mindenekelőtt a 3. oldalát. Két évvel később Helsinkiben ért a hihetetlen gyászhír, és idő kellett, amíg megértettem: küldetése testi valója számára véget ért, és most rajtunk a sor, hogy igéjét magunkévá tegyük. A helyi rádióban azokban a napokban szinte állandóan a Voodoo Chile (Slight Return) dübörgött. Az akkor megjelent óriásplakát azóta is ott van minden dolgozószobám falán, pedig jó néhányszor költöztem azóta.

Hamarosan Hódmezővásárhely következett, ahol diákzenekarunkkal odáig merészkedtünk, hogy eljátszottuk a Hey Joe-t és egyik legnagyobb sikerünk lett. Kilógtunk a kollégiumból, hogy megnézhessük esti moziban az Easy Ridert, és az If Six Was Nine-ból először csak azt szűrtük le, hogy Jimi szerint akár le is vágathatnánk a hajunkat, tök mindegy lenne. Hamarosan a filmzenét is megszereztem és éjszakákon át hallgattuk sötétben egy kezdetleges Philips kazettás-magnón altatódal helyett a zenét, és láttuk Jimi gitárszavai alatt a hidat, amelyen átdöngetnek motorjaikkal a főszereplők. Egy barátnőmmel ronggyá hallgattuk a Rainbow Bridge-t - olyan pillekönnyű, hajlékony bakelit-lemezem azóta sem volt - különösen a Dolly Daggert imádta. Zenetanárom, Steiner Béla pedig úgy értelmezte a Hey Baby (New Rising Sun) című dal bevezető gitárját, mint egy olyan ember zenéjét, aki előtt rengeteg út áll, és maga sem tudja, merre menjen, legszívesebben egyszerre indulna mindenfelé. Londonban, Notting Hillben benéztem utolsó lakhelyének kapualjában, a Marquee-ban megtapogattam a falakat, hátha meg tudok érinteni Jimiből valamit. Az ő zenéjéből értettem meg egyszer s mindenkorra, hogy a dolgok nem feketék és nem fehérek. Amikor elmélyedtem a vietnami háború történetében, szinte állandóan a Machine Gun és a Star Spangled Banner szólt.

Az utóbbi időkben újabb élményeket kaptam olyan Jimi-daraboktól, amelyektől már nem vártam meglepetést. A 3rd Stone From The Sun, amelynek fő motívumát oly sokan idézik azóta is, mint egy jótékony forró nedv áradt szét bennem, és ha csak eszembe jut, és magamban hangtalanul mantrázni kezdem, végtelen béke uralkodik el rajtam. Aztán visszatértem örök kedvencemhez, a "3.oldalhoz" is - mielőtt ez az írás megszületett, az 1983 (A Merman I Should Turn To Be) és a Moon, turn the tides...Gently, Gently Away hangjai mellett meditáltam. Azt hittem, ennek a zenének már minden hangját kívülről tudom. És a legszebb bolygók együttállásának zenéje végigfutott mindenemen, ujjaim végén pedig olyan erőt éreztem, mintha szét tudnám puszta kézzel tépni a Földünket fojtogató gyilkos gázréteget. Az elhalkuló sustorgások pedig olyan csillagszemcsék voltak, amelyeket az Univerzum varázsszőnyegéről nekünk porolt le Jimi Hendrix.

Rhythm-and-Love

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.