
Leírhatatlan érzés volt Dublin utcáit járni ezen a hétvégén! Pénteken a belvárost szinte ellepték a Lizzy-pólós fiatalok, idősebb rockerek, családapák, csemeték és háziasszonyok. A Grafton street (a város "Váci utcája") és a Harry street sarkán már kora délután elkezdtek gyülekezni az emberek egy nem túl ünnepélyesre összetákolt fabódé körül. A helyszín történelmi, hiszen itt található az anno Zodiac névre keresztelt pub is, ahol rengeteg időt töltöttek el a Lizzy-s srácok a korai években. A jelenleg Bruxelles Pub néven futó szórakozóhely az akkori zenei élet egyik központja volt.
Délután hatra már egy gombostűt sem lehetett leejteni a környéken. Több mint 4000 érdeklődő gyűlt össze a kis utcákon a szoboravatásra, melyen természetesen tiszteletét tette a legendás zenekar majd minden tagja. A rutinosan helyezkedők olyan zenészekkel találkozhattak az este során, mint az alapító Brian Downey és Eric Bell, a Skid Row-ból ismerős Brush Shiels (Phil basszusgitár oktatója és egyik legjobb barátja), a billentyűs Darren Wharton valamint a gitárosok közül Brian Robertson, Gary Moore és Scott Gorham. A türelmetlen tömeg néha rázendített egy-egy slágerre, de aztán hamarosan a hangszórókból is olyan gyöngyszemek kezdtek el szólni, mint a "Dancing In The Moonlight" vagy a "Still In Love With You". Fantasztikus volt a hangulat. A szokásos hatásfokozó várakoztatás után végre megjelentek a nagyérdemű előtt a szervezők, zenészek és hozzátartozók.
Egy-egy rövid ünnepi beszéd után - melyet a város vezetőitől illetve Roisín Dubh Alapítvány tagjaitól hallgathattunk - nagy ováció közepette megjelent Phil mamája, Philomena Lynott is, aki rövid megható beszéde után átadta a lenyűgöző bronzszobrot a városnak, a rajongóknak.
A szombati koncert felemás érzéseket váltott ki a rajongókból. Egyrészt hihetetlen volt látni ezeket a muzsikusokat együtt a színpadon, miközben olyan örökzöld Lizzy-slágerekkel szórakoztatják a dublini The Point közönségét mint a Whiskey In The Jar vagy a The Boys Are Back In Town, másrészt az elég gyenge szervezésnek köszönhetően volt okunk fanyalogni is bőven!
A pontos kapunyitás után hosszú várakozás következett már bent a csarnokban. Érthetetlen módon olyan vendégzenekarokat hívtak meg a szervezők, amelyeknek nem sok közük volt Phil vagy a Thin Lizzy zenéjéhez. Mindössze két kapcsolódó feldolgozás hangzott el a majd három órás "bemelegítés alatt" valamint az egykori Lizzy billentyűs, Darren Wharton igen rövidre szabott programja egy átkomponált "Emerald".
A közönségen érezhető volt az elégedetlenség, amit csak fokozott a Wheatus nevű formáció produkciója. Egy technikai problémából adódó félórás csúszás után már nem tudták maguknak megnyerni a közönséget, lagymatag - ráadásul borzasztóan gyengén hangosított - muzsikájukkal. Végül néhány, a közönség soraiból származó azonosítatlan repülő tárgy idő előtti távozásra bírta a zenekart. Nem volt az eseményhez méltó a közönség reakciója, de valahol érthető is, hiszen az ekkor már mintegy hatezres nézősereg nem ilyen produkciókért fizette ki a borsos belépőt és tette meg az esetenkét több ezer kilométert.
Szerencsénkre innentől kezdve felgyorsultak az események...talán egy kicsit túlságosan is. Előbb Brush Shiels adta elő Philhez írt nótáját, majd rövid hatásszünet után Gary Moore váltotta a színpadon. A közönség egy csapásra felélénkült és még azon sem volt ideje elgondolkodni a nagy lelkesedésben, hogy miért a "Walking By Myself" című örökérvényű slágerével nyitotta Gary ezt a fellépést. Ezrek énekelték együtt a nótát és egy hatalmas eufórikus hangrobbanásban tört ki a közönség mikor e dalt egybeolvasztva a következővel, az egyik elmaradhatatlan Thin Lizzy sláger, a "Jailbreak" hangjai "csendültek" fel. Ezt követte a "Don't Believe A Word" mindkét változata. Gary már a két évvel ezelőtti Monsters Of Rock turnén eljátszotta a lassú illetve a "vágta" verziót is, ami már akkor is nagy élményt jelentett, de így a Lizzy rajongók ezrei előtt egész másképp hatott.
Ha lehetett fokozni a hangulatot, hát Brian Robertson felbukkanása mindenképp ezt tette! Az "Emerald" és a "Still In Love With You" szólói ugyan már nem úgy szólnak az előadásában, mint régen, de gyanítom senki sem precíziós műszerekre számított ezen az estén. Rocklegendák léptek fel, akik mindössze egy-két próba - és 23 év után először - muzsikáltak így együtt.
A következő vendég a másik legendás gitáros, Scott Gorham volt, akivel rögtön kezdésként nem kisebb opusba csaptak bele, mint a 79-es "Black Rose". A legendás iker gitárjáték minden egyes hangját fújta a közönség. Sohasem hittem volna, hogy valaha is lesz lehetőségem ezt a számot élőben hallani Lizzy muzsikusok által!
A "Cowboy Song" illetve a "The Boys Are Back In Town" c. dalok után Scott is távozott a színpadról, akit a nagy öreg, Eric Bell váltott. Nem is következhetett más, mint a "Whiskey In The Jar". Mondanom sem kell, hogy Írországban ezt a számot már a bölcsőben memorizálják a gyerkőcök, úgyhogy nem kellett különösebben kérlelni a közönséget egy kis dalolásra.
Sajnos a program a vége felé közeledett. 60 perc csoda után a fiúk elhagyták a színpadot és csak egy dal erejéig tértek vissza, de ekkor már csak Gary, Brian Downey dobos és Jonathan Noyce (Jethro Tull) basszusgitáros.
Ahogy azt sejthettük Gary a Lynott-al közösen írt "Parisienne Walkways" c. dalt választotta búcsúzásul. Sokan hiányolták a koncert után, hogy Gary és társai nem szóltak egy árva szót sem az ünnepeltről. Gary itt a maga módján emlékezett meg barátjáról: a dal elején eljátszott pár taktust az "Old Town" című dalból, melynek szövege segítségével ki tudta fejezni az érzéseit.
A lényeg, hogy Phil visszatért szeretett városába és ezentúl életnagyságú bronzszobra előtt (is) emlékezhetünk egy nagyszerű korszak remek muzsikusára!
Csillag Zoltán



