
Az embernek évtizedek óta az az érzése vele kapcsolatban, ha nem hagyott volna ilyen korán itt bennünket, sosem alakult volna ki a "plüss-soul" és szinte biztos, hogy nem lettünk volna "gazdagabbak" sok nyálas fekete popgagyival sem. Otis minőségi lemezei erre garanciák lettek volna. Ez a szenvedélytől izzó fiatalember megvédett volna bennünket attól a sok zenei vacaktól, ami azóta is elborít bennünket, legalább is azokat, akik nem vigyáznak.
Mielőtt belevágnánk Redding sajnálatosan rövid életútjának felidézésébe, néhány mondatban essék szó magáról a műfajról is.
A soulzene története az 1960-as évek elején kezdődött, ez a dinamikus, érzelemgazdag stílusirányzat néhány hónap alatt meghódította Amerikát. Gyökerei között egyaránt megtalálható az afro-amerikai folklór, a spirituálé és a gospel is. Utóbbi, a háború után az USA déli államainak baptista imaházai mellett az északi nagyvárosok fekete gettóiban is otthonra lelt, majd a blues, valamint a dzsessz elemeivel kiegészülve elindította a rhythm and blues és a soul fejlődését.
A soulzene fellegvára az első időszakban Philadelphia, Detroit és Memphis volt. A detroiti Motown lemeztársaság előadói (a Supremes, a Temptations és Stevie Wonder) a könnyedebb, populárisabb stílust képviselték, a memphisi hangzás viszont közelebb állt a gospelhez és a blueshoz. Ennek az irányzatnak volt kiemelkedő képviselője hősünk.
Georgia államban - Ray Charles és Little Richard szülőföldjén - Dawsonban látta meg a napvilágot, 1941. szeptember 9-én. Gyermekkorában - a soul stílus csaknem valamennyi sztárjához hasonlóan - ő is gospel-kórusokban énekelt, már csak azért is, mert apja baptista lelkész volt. Szerény, hallgatag vidéki fiú volt, aki azért titkon énekesi karrierről álmodozott.
A 60-as évek elején teherautósofőrként dolgozott - különös véletlen, hogy korábban Muddy Waters és Elvis Presley is a volánt fogta kezdetben mikrofon helyett. 1962-ben egy alkalommal Johnny Jenkins együttesét vitte meghallgatásra a memphisi Stax lemeztársasághoz. A stúdiófelvételek után - csak úgy viccből - a zenekar egyik tagja felvetette, hogy a sofőr is énekelhetne valamit. Redding megragadta az alkalmat, és előadta a These Arms Of Mine című érzelmes, lassú dalt. Mindenki visszafojtott lélegzettel hallgatta az akkor még ismeretlen énekest, aki néhány hónappal később már világszerte sikerrel koncertezett.
Első felvételei (Try A Little Tenderness, I've Been Loving You Too Long és az Aretha Franklin pályáját is meghatározó R-E-S-P-E-C-T) a slágerlisták csúcsára kerültek, de ebben az is szerepet játszott, hogy Jim Stewart, a Stax főnöke az egyik legképzettebb zenekart, a Booker T. and The MG's-t állította Otis mögé, amelyben olyan kiváló muzsikusok játszottak, mint Steve Cropper gitáros és Donald "Duck" Dunn basszusgitáros. Ez utóbbiakat a Blues Brothers Band-ből is ismerhetjük, 1998-ban Budapesten is felléptek, és "szignáljuk" nem volt más, mint egy Redding-klasszikus, az I Can’t Turn You Loose. Ez a dal számos feldolgozást megért, akárcsak egy másik híres Otis-dal, a Hard To Handle.
Otis Redding legjobban a lassú blues- és soul-dalokban tudta kiaknázni egyedülálló orgánumának, nazális, mégis erőteljes hangjának adottságait. A Changes Gonna Come, az I’ve Dreams To Remember, a Thousand Miles Away vagy a Keep Your Arms Around Me a soulzene legszebb darabjai közé tartoznak. Sajátos módon dolgozta fel az Amen című spirituálét és a White Christmas című karácsonyi dalt. Különösen érdekes eredményt hozott egy Beatles- és egy Rolling Stones-adaptációja: a Day Trippert az eredetinél is feszesebb rhythm and blues-zá tette, míg a Satisfactionben megvalósította azt, amit Keith Richards a Stones-szal szeretett volna, csak a többiek leszavazták: csípős fúvósokkal színesítette a "Getnót". A Kövek és Otis kapcsolatához érdemes meghallgatni a Pain In My Heart két változatát is. Az oldottabb hangulatú Fa-Fa-Fa és a Wonderful World reklámkarriert is befutott.
1966-os és 1967-es európai turnéján tomboló lelkesedés fogadta Reddinget; a párizsi Olympiában, Stockholmban és a brit szigeteken egyaránt. Angliában "az év énekese" címet is elnyerte, ami egy amerikai művész számára különös megtiszteltetés. A legendák szerint a tinédzser Peter Gabriel is Otist látva kapott kedvet az énekléshez.
1967 júniusában, a Monterey-i popfesztiválon - Jimi Hendrix és Janis Joplin mellett - Redding szereplése volt a legnagyobb szenzáció, itt már az amerikai fehér közönség is elfogadta.
Grace Slick, a Jefferson Airplane énekesnője így vallott róla: "Soha nem láttam hozzá foghatót előtte. Hatalmas, erőt sugárzó személyisége betöltötte az egész színpadot." Monterey-i szereplése után mindenki káprázatos jövőt jósolt Reddingnek. Ő maga is lázasan tervezett, többek között Hendrix-szel közös albumot szeretett volna kiadni, de egy tragédia összetörte az álmokat.
1967. december 10-én, a Wisconsin állambeli Madison közelében magánrepülőgépe délután fél négy körül a Monoma tóba zuhant. Redding és kísérőzenekarának, a Bar-Keys-nek négy fiatal tagja a jeges vízben lelte halálát; csupán egy muzsikustársuk, Ben Cauley élte túl a szerencsétlenséget. Otis kísérőzenekarának tagja volt Kethie Webster, a kiváló billentyűs-énekesnő, aki lábdobogtató bugi-vugi zongorajátékával sokszor hozta lázba a közönséget. A repülőbalesetet csak azért kerülte el, mert 8 hónapos terhesként már nem vállalta a turnét.
A tragédia előtt néhány nappal rögzítették Redding-től azt a soulballadát, amely a legnagyobb elismerést hozta meg számára. A The Dock Of The Bay 1968 tavaszán a világ összes slágerlistáján szerepelt. Otis Redding mindössze öt évet töltött a pop-rockvilág színpadain, de egyéniségének kisugárzása (csak nála van értelme ennek a szónak), művészetének hatása ma is élő. Mindenkinek ajánljuk a dalait, sosem lehet megunni őket.
(szerkesztőség)



