Hatvannégy éves korában Vancouverben elhunyt Long John Baldry, a brit blues korai korszakának egyik meghatározó alakja. Az énekessel egy súlyos mellkártyagyulladás szövődményei végeztek.

Bár az elmúlt két évtizedben eléggé elfeledték őt, nem csupán két méter feletti magasságával, jellegzetes énekével hagyott nyomot a műfajon, hanem azzal is, hogy szinte mindenkivel játszott együtt, aki a fehér blues-ban letett valamit az asztalra. Talán éppen e nyughatatlansága miatt nem lett belőle soha világsztár, de környezetére kisugározta erejét, amelyet Leadbelly-től, Willie Dixontól és a többi fekete bluesman-től átörökített.

Huszonegy évesen, 1962-ben Baldry ott volt Nagy-Britannia első elismert fehér blues-csapatában, a Blues Incorporated-ben, ahol a mikrofont egy másik "tejfelesszájúval", bizonyos Mick Jaggerrel osztotta meg. A Blues Inc. nélkül nincsen brit blues boom: az "atyák", Alexis Korner gitáros és Cyril Davis szájharmonikás mellett olyanok nyűtték a hangszereket, mint Jack Bruce, Charlie Watts, Dick Heckstall-Smith. Egy év múlva "Hosszú Johnt" már Davis All Stars-ában találjuk, ahol a gitárt egy macskaszemű tizenévesre bízták - igen, Jimmy Page-re. Bár Nagy-Britannia első "szupergroupjának" a Creamet tekinti a történetírás, azért érdemes megemlíteni a Steampacketet, amely 1965-66-ban működött: Baldry mellett egy ifjú blues-reménység, Rod Stewart énekelt és herflizett, valamint egy érdekes arcú és még izgalmasabb hangú lány: Julie Driscoll. A "beavatottak" ebből már azt is kitalálhatják, hogy az orgonista Brian Auger volt - vagyis itt volt a Trinity "magja". Hogy miért merült ez a csapat mégis a feledés homályába? Mert a Creammel ellentétben soha nem készült lemezük ezen a néven, bár Baldry abból a korszakból éppen a velük készült Looking At Long John című albumát szerette a legjobban.

A szelíd, nyakkendő nélkül szinte soha meg nem jelenő John még azzal is büszkélkedhetett, hogy az ő védőszárnyai alatt tette meg első lépéseit a zenében egy Reg Dwight nevű zongorista, aki később Elton John néven egész más irányba ment. Emlékezetes munkája volt még a Wait For Me (1968), az It Isn't Easy (1971), és az Everybody Stops For Tea (1972), amelynek Rod Stewart volt a producere, borítóját pedig Ron Wood (akkor még Faces, később Rolling Stones) rajzolta.

A blues-hullám (ma már tudjuk, ideiglenes) lecsendesedésével Baldry egyre jobban kiesett a látókörből, bár fáradhatatlanul játszotta tovább a zenét, amire feltette életét. A 80-as évek elején Kanadában telepedett le, és próbált minél jobban visszatérni a gyökerekhez. Utolsó két munkája az akusztikus blues dícsérete: a Long John Baldry Trio (2000) felvétele egy évvel korábban a hamburgi Downtown klubban készült, míg a Remembering Leadbelly (2002) bezárta a kört: a Good Morning Blues című dal első 30 másodpercét élete első, 17 évesen készült felvételéből vette át.

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.