Amikor tavaly december 17-én, 70 éves korában itt hagyott bennünket, tudtuk, hogy vele a rock és a jazz-rock történetének egy darabja távozott. Zenéje azonban itt maradt nekünk vigasztalásul, Dick Heckstall-Smith emlékére június 6-án Londonban egykori zenésztársai egy csodálatos koncerttel ajándékozták meg ennek a szeretetre méltó szaxisnak a rajongóit.

Egy rendes hétfői munkanap szürkeségéből egy nagyszerű zenei esemény kellős közepébe csöppenhettek azok, akik London "zenei túlkínálatában" engedtek a csábításnak és betértek az Astoria Theatre nem túl nagy, de annál hangulatosabb koncerttermébe. Már pedig elég könnyű volt elcsábulni! A koncertet hirdető plakát a Dick karrierjét végigkísérő remek, de kevésbé ismert zenészek mellett ígért jó néhány meglepetést is. De ne szaladjunk ennyire előre!

Érdekesnek tűnt az este 6 órás kapunyitás és koncertkezdés egybeesése, de mint utóbb kiderült, nagy problémák nem adódtak ebből. A lelkesebb népek már 4 órától várták a nyitást, így összefuthattak egy-két ismerős arccal is. Volt is nagy öröm Clem Clempson, Chris Farlowe és Gary Moore felbukkanásakor! Mindhárman jókedvűen elégítették ki a rajongói követeléseket, majd eltűntek a nyüzsgő belvárosi utca forgatagában.

A szoros program miatt a szervezők valóban nem vártak sokat az érdeklődőkre. Pár perccel hat után - igaz nem voltunk még százan sem az amúgy kb. 1500 fő befogadására alkalmas egykori színházteremben - Pete Brown (a White Room, a Politican és még számos rockdal költő-szövegírója) az est konferansziéja színpadra szólította a Big Chief nevű zenekart, melyben Dick Heckstall-Smith is megfordult a '70-es évek második felében. Be kell, hogy valljam, hogy 25 éves pályafutásuk ellenére nem nagyon találkoztam még a nevükkel, de azt mindenképp érdemes megjegyezni, hogy nagyon élvezetes, fúvósszekcióval megspékelt jazz muzsikájuk remek nyitánynak bizonyult. A basszusgitárnál mindenesetre egy ismerős máris felbukkant. Tony Reeves a Colosseum első két lemezéről.

A szervezők rengeteg muzsikust meghívtak, akik korábban együtt játszottak Dick-kel, így a legtöbb zenész mindössze 2-3 dalt játszhatott. Fellépett Eddie Martin, John Etheridge & DHSS, a John O'Leary Band, de Pete Brown is bevállalt két nótát. A színpad szélén szolíd megvilágításban egy kis pódiumon Dick hangszerei, szoprán és tenor szaxonfonjai jelezték, hogy miért is vagyunk itt. A magasban pedig egy kivetítőre archív és nem is olyan régi Dick Heckstall-Smith képeket vetítettek az egész este folyamán. A hangulat mégsem volt fagyos és visszafogott, hiszen szinte az összes fellépő kedves, vicces történeteket mesélt Dickről.

Az első igazi ováció Mick Taylort és együttesét fogadta. Ekkora már természetesen dugig volt a terem és a furcsán magasra épített erkély is. 2003-as albumának "Losing My Faith" című dalával nyitott, majd két Stones-dallal ("No Expectations", "Can't You Hear Me Knocking") örvendeztette meg a nézők többségét. Sajnos le kell, hogy írjam, Mick Taylor játéka hatalmas csalódás volt számomra. Eddig csak pozitív véleményeket hallottam róla és természetesen hírneve miatt is mást vártam, de az este egyetlen gyenge produkcióját ő nyújtotta. Gitárjátéka kritikán aluli volt. A progresszívnek nem nevezhető Rolling Stones-dalokat is képes volt unalmas, egyhangú "gitárszólókkal", nem túl meggyőző slide-gitározással élvezhetetlenné tenni. A közönség udvarias - és helyenként lelkes megnyilvánulásai közepette hagyta el a színpadot, melyre Pete Brown felkonferálta az este egyik legjobban várt produkcióját a Jack Bruce, Gary Moore, Gary Husband triót. Ekkora már a színpadot is megszabadították a rengeteg hangszertől és erősítőtől, melyet a korábbi fellépők az este folyamán felhalmoztak. Mindössze egy hatalmas dobfelszerelés és a két gitáros erősítői maradtak a színpadon. A közönség is izgatottá vált, de aztán valahogy mégsem jöttek a fiúk. Egy rövid intermezzóként a Colosseum első felállásából ismerős James Litherland játszotta el egyszál akusztikus gitáron saját szerzeményét, a  "Sunshine on a Rainy Day" című dalt Barbara Thompson társaságában.

A májusi Cream koncerteken sajnos nem lehettem jelen, így külön öröm volt számomra Jack Bruce fellépése ezen az estén...ráadásul ismét Gary Moore és Gary Husband társaságában! Leszűrhettük, hogy Gary kézfeje rendbejött és Jack is egész jó formában van már, két évvel ezelőtti májátültetése óta. Ez a trió formáció mindössze 1998-ban lépett fel néhány angliai fesztiválon, de együtt készítették el Jack basszusgitár, illetve Gary Husband dob oktató videokazettáját is. Ritka fellépéseik ellenére ez a három zenész nagyon érzi egymást! A dalok pedig, melyeket erre az estére választottak, nem igényelnek hosszas bemutatást vagy elemzést: "White Room", "Born Under A Bad Sign", "Sitting On Top Of The World", "I Feel Free" valamint az elmaradhatatlan "Sunshine Of Your Love". A közönséget sem kellett győzködni, szinte mindenki együtt énekelte, dúdolta Garyékkel a kortalan "I Feel Free" intróját vagy a befejező tétel refrénjét. Elhallgattuk volna még őket egy-két órán keresztül, de sajnos csak fél óra állt rendelkezésükre ezen az estén.

A végig a színpad mellett kuksoló lurkók is bemutatásra kerültek. Dick fia, Arthur Heckstall-Smith és két unokája tűnt fel a színpadon. Az igen szimpatikus Arthur elérzékenyülve köszönte meg a jelenlévőknek ezt a megemlékezést, nagy ovációt váltva ki ezzel a közönségből.

Nem maradt más hátra mint az est fénypontja, a Colosseum. Furcsa zenekar. Nem tudom milyenek lehettek élőben '69 és '71 között (bár az alapvetésnek számító "Live" album sokat elárul), de ahogy öregszenek, egyre jobbak lesznek. Szerencsénkre az utóbbi években rendszeresen visszajártak Magyarországra is és engem szinte mindig jobban és jobban lenyűgöztek! Így volt ez most is. Legutóbbi albumuk "Tomorrows Blues" c. nótájának extra hosszú változatával nyitották a bulit, melyet a gyönyörű "Theme For An Imaginary Western" követett. Mindig megdöbbentett Mark Clarke gyönyörű hangja, kár hogy most csak pillanatokra jutott lehetőséghez.

Szép gesztusként Dicket is "bevonták" egy szám erejéig. Jon Hiseman egy laptop segítségével (némi nehézség árán ugyan!) varázsolta közénk Dick játékát a "Big Deal" című szerzeményben. A program másik meglepetése az "Elegy" volt, melyben a két korábbi Colosseum-tag, Tony Reeves és James Litherland is szerepet kapott. Akusztikus gitárral megspékelve fantasztikusan szólt ez a remek nóta. Jon Hiseman, meggyőződésem, hogy továbbra is a dobosok élmezőnyében tartózkodik. Hihetetlen, mástól nem hallható lüktetése van játékának. Dobszólója pedig - igaz most egy rövidebb változatot hallhattunk, minden alkalommal hatalmas élmény. A fináléban a végtelenített "Lost Angeles" valamint ráadásként a "Walking In The Park" illetve az elmaradhatatlan "Stormy Monday Blues" hangzott el, kielégítve ezzel minden igényt.

Kár hogy egy ilyen szomorú eseménynek kell történnie ahhoz, hogy ezeket a zseniális muzsikusokat egy színpadon láthassuk, de abban legalább reménykedhetünk, hogy hagyomány lesz ebből az eseményből és minden évben megrendezik majd a Dick Heckstall-Smith emlékkoncertet.

Ahogy Jon Hiseman megjegyezte, "Dick egy nagyon különleges, furcsa ember volt. Nem tudjuk honnan jött, így azt sem tudhatjuk, hogy hova távozott, de remélem tetszett neki amit ma este itt hallott!" Annyi bizonyos, hogy akik ott voltak, hatalmas élménnyel a tarsolyukban távoztak.

Csillag Zoltán

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.