
Mitől lett a Diploma előtt egy kor kultuszfilmje? Mindenekelőtt azért, mert alaposan leszedte a keresztvizet az amúgy alapjaiban megrendült amerikai "polgárinak mondott" erkölcsökről, a szexuális álprüdériáról, arról a világról, amelyben a látszatok, a társadalmi konvenciók felszínes tisztelete mindennél fontosabb. A kamasz Benjamin bűne nem az, hogy enged Mrs. Robinson csábításának, hanem az, hogy ennek ellenére a lányához ragaszkodik és végül megszökteti a kényszeresküvőről. Kultikus lett a főszereplők játéka miatt is: ez volt a nagy belépője a színészzseni Dustin Hoffmannak, aki ugyan a film forgatása idején már harminc éves volt, Bancroft pedig csupán 35, mégis el tudták hitetni korkülönbségüket (is). És kultikus lett zenéje miatt: ez a film tette világhírűvé a Simon & Garfunkel duót.
A magyar származású Paul Simon (apja a Magyar Rádió muzsikusa volt, a zsidótörvények elől menekült Amerikába) és Art Garfunkel akkor már három éve zenélt együtt, de "városi folk-zenéjüket", amely hangzásával és intellektuális szövegeivel elütött mind a blues-, mind a protest-song hagyományoktól, csak szűk körben ismerték. A film nyitó és záróképsoraiban felhangzó The Sound of Silence, a XX. század dalköltészetének egyik maradandó gyöngyszeme már megjelent lemezen, amikor Nichols kiválasztotta. A dal, amelyben "a próféták szavai a metrók faláról ragyognak" évekkel korábban Párizsban született: Paul Simon egy aluljáróban utcai muzsikusként kereste kenyerét és egy ismeretlen lánynak írta a dalt, aki pénzt adott a játékáért. Ugyancsak ismert volt már a Parsley, Sage, Rosemary & Thyme című albumról (1966) a szerelmesek bolyongását illusztráló Scarborough Fair. A Mrs. Robinson viszont már kifejezetten a filmhez készült, igaz, a később világslágerré vált dal némileg lágyabb változatban szól, mint ahogyan a filmben, már-már erőszakosan, feszesen felhangzik.
Simon és Garfunkel azért is írt kultúrtörténetet, mert ez volt az első eset, hogy a rockzenének filmen nem csupán az aktuális sztárok legújabb slágereinek promóciós szerepét szánták (lásd még Elvis Presley és Cliff Richard bűnrossz filmjeit, de bizonyos fokig még a Beatles Egy nehéz nap éjszakája és a Help! is idetartozik), hanem dramaturgiai funkciója is volt. Talán csak Michelangelo Antonioni egy évvel korábbi Nagyítását tekinthetjük előfutárnak, amelyben a Yardbirds nyomja a londoni Marquee klubban a Stroll Ont, és Jeff Beck szétvert gitárjának csonkjaiért verekszenek a rajongók, de ott inkább a jelenség, mint maga a zene a lényeg.
Az 1968-as Easy Rider-ben (jobb híján Szelíd motorosok...) viszont az egyes dalok már a forgatókönyv szigorúan vett részei, amelyek végigkísérik a két élhetetlen, de végtelenül szabadságvágyó kábítószercsempész útját a szupermotorok drogpénzből való megvételétől egészen tragikus, de "logikusan értelmetlen" halálukig. Hallunk a drogos és a dealer kapcsolatáról (Steppenwolf: The Pusher), a száguldás öröméről, a kötöttségek elvetéséről (Steppenwolf: Born To Be Wild, Byrds: I Wasn,t Born To Follow, The Band: The Weight), külön dal szól a világból való kivonulásról (Jimi Hendrix: If 6 Was Nine), a kábítószeres víziók csúcspontját beat-miserészlet illusztrálja (Electric Prunes: Kyrie Eleison), és Roger McGuinn vetíti előre a Bob Dylan-féle It,s Alright Maval a végzetet. Ha valaki egyszer látta Dennis Hopper és Peter Fonda filmjét (operatőr: Kovács László), soha többé nem tud szabadulni a képeitől akkor sem, amikor zenéjét önállóan hallgatja.
Legalább ennyire hozzánőtt Neil Young néhány dala, a The Loner, a Down By The River és a Helpless Stuart Hagman Eper és véréhez (The Strawberry Statement, 1970). A New York-i Columbia egyetem 1968-as diáktüntetésének emléket állító film fő zeneszerzője érdekes módon 20 évvel később az amerikai magyarok között játszódó Stephen Kovacs-filmben, a 68-ban egy motorkereskedőt alakít, aki annyira tart a felfordulástól, hogy még a híreket sem engedi hallgatni alkalmazottainak. Az Eper és vér ismertette meg a világgal a Thunderclap Newman együttest a Something In The Air című pszichedelikus "korrajzzal" és az indián énekesnőt, Buffy St. Mary-t, aki a The Circle Game című Joni Mitchell-dallal fogja keretbe a történetet. A film elkövet egy anakronizmust is: a diákok a rendőrattakkal szemben John Lennon Give Peace A Chance-ének éneklésével és ütemes dobolásával tüntetnek, holott a dal csak egy évvel az események után született meg - de azért tökéletesen illett a film nagyjelenetéhez.
Ugyancsak Buffy St.Mary énekelte az indiánok ellen elkövetett mészárlásokról szóló Kék katona (Soldier Blue, 1970) főcímzenéjét. Mick Jagger magára vállalta Tony Richardson filmjében az ausztrál lótolvaj, majd rendőrgyilkos bandita, Ned Kelly (1970) szerepét és ő énekelte el a legendás útonálló balladáját - inkognitóban, neve nem szerepel a címlistán. Ezzel szemben Alan Price már-már brechti "énekes narrátorként" dalolja-zenéli végig Lindsay Anderson Szerencsés ember (O Lucky Man, 1973) című kíméletlen groteszkjét: a főhős minden egyes "kalandja" után a kamera visszatér egy próbaterembe, ahol az Animals egykori alapítója és bandája dalban kommentálja a történteket. A címadó dal mellesleg szintén készen volt már korábban, még a klasszikus Animals-szal is készült róla koncertfelvétel, Price énekével. Donovan kicsit hasonló szerepet kapott Franco Zeffirelli Napfivér, holdfivér (1972) című filmjében, de ott a dalok Assisi Szent Ferenc spirituális fejlődését, lelki tépelődéseit, új istenkeresését voltak hivatottak alátámasztani.
És ha már ég és föld közötti dimenziókról szólunk: kitörölhetetlenek érzékeinkből Jerry García meditatív gitárfutamai Antonioni Zabriskie Point-jának sivatagi szerelem-jelenetében. Soha nem ábrázolták még ilyen tökéletesen a testi szerelem transzcendens élményét képben és hangban együtt. A luxusvilla képzeletbeli felrobbanásának a kibírhatatlanságig lassított felvételét kísérő hátborzongató Pink Floyd-darab, a Come Up, 51 (más címen Careful With That Axe, Eugene) összhatása pedig később számos videoklipben visszaköszönt.
Azóta számtalan esetben alkalmazták a rockot ilyen és hasonló szellemben. Elképzelhetetlen lenne Francis Ford Coppola Apokalipszis, mostja (1979) a The Doors The Endje, vagy Alan Parker Madárkája Peter Gabriel "halálugrás-zenéje", a Rhythm of The Heat nélkül. A 60-as évek végének lázadó zenéi szólalnak meg már történelmi háttérként Oliver Stone Szakaszában (1987), a Született július 4-én-ben (1988), Barry Levinson Jó reggelt, Vietnamjával (1987) tért vissza a köztudatba James Brown I Feel Goodja, de Sam Mendes Amerikai szépségében (1999) is olyan dalokat hallunk, mint a The Who The Seekerje, vagy a Free All Right Now-ja. Robert Zemeckis Forrest Gumpja (1994) pedig valóságos rock-történet 1956-tól a 70-es évekig. A többszörös Oscar-díjas "amerikai Svejk" zenei szerkesztője nem feledkezett el a Mrs. Robinsonról, mint ahogyan előbányászták az Amerikai pite 2. részéhez is.
Nem feledkezett el róla Paul és Artie sem. Amikor 1981-ben, 11 év után ismét felléptek, a New York-i Central Park-beli koncertjüket, és az azt követő világturné programját (amelyet e sorok írójának volt szerencséje élőben hallani Párizsban) a Mrs. Robinsonnal kezdték és a The Sound of Silence-szel fejezték be. Nem hiányozhatott ez a két dal a 2003-as "életmű-turnéról", az Old Friends-ről sem. A keddi híradások után Simon és Garfunkel biztosan felidézték magukban a hajdani szépasszonyt, Ann Bancroftot, aki 73 év után hagyta itt a földi létet.
Rhythm-and-Love



