
És ezzel még nincs vége a rangos vendégeknek: eljön a Cream-reuniont éppen csak kipihenő Jack Bruce, akinek pályafutása összefonódott mind Dick-kel, mind a Colosseummal. Már Alexis Korner Blues Incorporated-jében együtt muzsikáltak, utána a Graham Bond Organizationt is együtt szolgáltak. (Csak a történelmi hűség kedvéért: itt a dobos előbb Ginger Baker, majd Jon Hiseman volt). Ezt követően Dick szerepelt Jack első két szólóalbumán, a Songs For A Tailoron és a Things We Like-on, hálából pedig a kis vörös skót felajánlotta a Colosseumnak két dalát, a Rope Ladder To The Moont, valamint a Theme For An Imaginary Westernt, amelynek legszívbemarkolóbb változatát éppen ők játszották el. (Hogy tudott Dick "aláfújni" Chrisnek...)
És ha már e két dalt említettük, a vendégek sorát folytassuk Pete Brown-nal, a Bruce-Brown szerzőpáros tagjával, aki nem csupán a Cream számos híres dalának, köztük a White Roomnak, a Deserted Cities of The Heartnak és a Politiciannak, valamint Jack szinte valamennyi lemezének szövegét írta, hanem már 1963 körül avantgard költői esteket tartott Londonban, amelyeken Heckstall-Smith szaxofonozott. Később ismét találkoztak, a brit jazz-rock talán legszürreálisabb bandájában, a Brown vezette Pimboktóban is. A dobosok kavalkádját erősíti John Marshall (ex-Bruce, ex-P. Brown, ex-Soft Machine) és Gary Husband, aki többek között a 2001-es Dick Heckstall-Smith and Friends című blues-lemezen szerepelt.
És mintha ez nem lenne elég csoda egyetlen estére, még három nagyszerű gitáros is tiszteletét teszi: John Etheridge, akivel Dick a DHSS együttest alakította meg, Mick Taylor, akivel "érintőlegesen" John Mayallnál találkoztak először, mielőtt Mick a Rolling Stones tagja lett, de ő is ott volt a "baráti" lemezen, végül pedig, de nem utolsó sorban Gary Moore, aki szintén kötődött a Korner-Mayall-Cream-Colosseum kör "életfájához" . Az ír gitármágus a Colosseum II. tartóoszlopa volt 1976-tól két évig. Ezen kívül ott volt Jack születésnapi bulijain, ahol Dick-kel is együtt nyomták, valamint a Baker, Bruce & Moore, (1994) sokat ígérő trióban.
Dick Heckstall-Smith személyes jó ismerősünk is volt. Már 1991-ben járt önálló együttesével, akkor e sorok írója abban a kegyben részesülhetett, hogy egyórás interjút készíthetett a mosolygós, kellemesen szakadt muzsikussal, majd a Tabánban hallgathatta káprázatos, feszültséggel és humorral teli játékát: akkor élhette át élőben azt az élményt, amelyet még gimnazista korában az "önképző" lemezklubban kapott olyan szólóktól, mint amit az "öreg" a Backwater Blues-ban, vagy a Tanglewood '63-ban (paapapapaapapapaapapaaaa...) lenyomott. Pedig annak idején a fotók alapján némi előítélettel viseltettünk iránta, kopasz fejével, vastag szemüvegével valahogy nem illett a többi kócos közé...
A Story Ended - ez a címe a koncertnek, utalva egy 1972-es Dick-lemezre. Az isteni Patkolókovács azonban (aki mellesleg az első számú magyar bluesológus, Nemes Nagy Péter becenevének is keresztapja) zenéjében tovább él. Londonban és mindenütt.
Rhythm-and-Love



