Egy meghajlított, égnek meredő trombitacső, két eszméletlen méretű pofazacskó, mintha egy-egy alma lenne a szájában - aki látta valaha Dizzy Gillespie-t élőben, vagy fényképen ez jut róla eszébe, aki viszont hallotta zenélni is, annak az, hogy szédületesen tudta fújni a hangszerét. A bebop stílus egyik úttörője, aki latin-amerikai ritmusokat már a 40-es években használt zenéjében.

John Birks Gillespie néven 1917. október 21-én született a Dél-Karolina állambeli Cheraw-ban. Népes családból származott és autodidakta módon kezdett zenélni. Elnyert ugyan egy zenei ösztöndíjat, de jobban szeretett muzsikálni, mint szabvány tanulmányokat folytatni. 1935-ben otthagyta az iskolapadot és Philadelphiába ment. Állítólag itt kapta becenevét Fats Palmer trombitástól, akinek megmentette az életét. A Frankie Fairfax zenekar turnéja során ugyanis egy gázzal telített szobából kimenekítette zenésztársát. Mások szerint szédítő regiszterekbe szárnyaló játékával érdemelte ki a Dizzy (szédítő) nevet.
1937-ben New Yorkba ment, ahol Teddy Hill szerződtette Gillespie-t példaképének, Roy Eldridge-nek a helyére. Európai turnéra jöttek át, majd visszatérve az Államokba Hill feloszlatta a bandáját és a Minton's Playhouse menedzsere lett. Ebben a 42. utcai klubban olyan kísérletező zenészek gyűltek össze Gillespie mellett, mint a zongorista Thelonious Monk, a gitáros Charlie Christian, a dobos Kenny Clarke és nem utolsósorban a szaxofonos Charlie Parker, hogy csak a legnevesebbeket említsük. Ezek az akkor fiatal muzsikusok már nem ösztönösen, hanem tudatosan játszottak és keresték az új hangzásokat. Élesen szembefordultak az akkori divatirányzattal, az egyre kommerszebbé váló swinggel. (Ennek a kornak irodalmi lenyomatát találhatjuk meg Jack Kerouac műveiben.)
Gillespie időközben csatlakozott Cab Calloway együtteséhez és kísérletezni kezdett egy olyan frazírozással, amely nem illett bele a trombitajátékról addig kialakult képbe. Dizzy szerepelt Lionel Hampton egyik lemezfelvételén, ahol a Hot Mallets című szám szólóját játszotta. Sokan úgy vélik, hogy ez annak a zenének első rögzített változata, amit később bebopnak neveztek el. Dizzy 1940-ben, a Calloway zenekar turnéja közben, Kansas Cityben találkozott Charlie Parkerrel. A két muzsikus zenei kapcsolata a jazz arculatát és hangzását döntően befolyásolta.
Gillespie 1944-ben csatlakozott Billy Eckstine big bandjéhez. Ez a nagyzenekar rövidesen a bebop melegágyává vált és különböző korszakaiban olyanok játszottak benne, mint Sonny Stitt, Wardell Gray, Dexter Gordon, Fats Navarro, Howard McGhee és Miles Davis.
Dizzy nemcsak trombitált, hanem zeneszerzőként és hangszerelőként is lázasan dolgozott. Olyan szerzeményei láttak napvilágot, mint a Salt Peanuts, a Hot House, a Night in Tunisia, a Blue 'n' Boogie és mások. Kisegyüttest is vezetett közben, melyben Parker állandó társa volt.
Kiegyensúlyozott magánéletével és a káros stimulánsok elutasításával - amelyek egyre népszerűbbek voltak a bebop zenészek jól ismert csoportja körében - a sikeres üzletember figuráját testesítette meg. Ezen az image-en még az sem rontott, hogy saját neve alatt szervezett big bandje, amellyel az amerikai alapú latin jazz egyik kezdeményezője volt, anyagilag megbukott.
Dizzy sikerekben gazdag pályafutása az ötvenes években folytatódott. J.J Johnson, John Coltrane, Milt Jackson, Wynton Kelly voltak a legnevesebb partnerei ebben az időben és Dee Gee Records néven saját lemezkiadót alapított. 1953-ban a felesége tiszteletére adott partin egy bohócszám előadói az odakészített trombitára estek. A hangszer csöve elhajlott, és amikor Dizzy elkezdett játszani rajta, úgy találta, hogy a 45 fokos szögben felfelé hajló csőből hamarább hallja meg a hangokat. Ezek után már csak ilyen hangszert építtetett magának.
A hetvenes évek elején Dizzy egy all star csapattal turnézott The Giants Of Jazz néven, benne Sonny Stitt (szaxofon), Thelonious Monk (zongora), Kai Winding (harsona), Al McKibbon (bőgő) és Art Blakey (dob). Ezzel a formációval két ízben, 1971 és 1972 őszén fellépett a budapesti Erkel Színházban. Később, 1989-ben még egy alkalommal láthattuk hazánkban, akkor a Zeneakadémián adott koncertet kanadai zenészekkel.
Gillespie játékának nagy részére az előadásmód szédítő sebessége jellemző, amely nem ritkán a technikai bravúr érzetét kelti. A figyelmesebb hallgató azonban felfedezheti, hogy játéka az ötletek tömege mellett az érzelmeknek sincs híján. Gillespie zenéjébe mindig becsempészett meglepő dallamfordulatokat is a nagy hangmagasságokban fújt díszítések mellé. 1993. január 6-án hunyt el. (Nemes Nagy Péter)
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.