Kerek fej, szelíd arc, szenvedélyes zene, félénk ember. Egy korán elkallódott legendás angol muzsikusra emlékezünk, aki központi helyet foglal el a brit blues családfáján. Negyven éve, 1963. március 2-án tartotta első koncertjét a londoni Marquee klubban a Graham Bond Organisation.

Az 1937. október 28-án született Graham Bond gyermekkorától asztmás volt, azért is választotta a szaxofont, hogy tüdejét erősítse. Dzsessz-muzsikusként kezdte pályafutását: a 60-as évek elején működő, avantgárd felé mutató kvintettjét a korabeli szakma úgy jellemezte, mint amely "elhozta Londonba New York legvadabb szeleit". Játszott egy olyan oktettben, amellyel dzsesszel aláfestett költői esteket tartottak, majd csatlakozott a korai brit blues egyik legfontosabb műhelyéhez, az Alexis Korner vezette Blues Incorporatedhez. Itt ismerkedett meg olyan későbbi nagy hírű muzsikusokkal, mint Ginger Baker dobos és Jack Bruce basszusgitáros, és egy fiatal skót gitárossal, John McLaughlinnal, velük alakította meg saját kvartettjét. Ő volt az első, aki brit rock-színpadon Hammond-orgonát szólaltatott meg, sőt, mellotronnal is próbálkozott. Orgonajátéka sok nagy muzsikusra hatott Brian Augertől Keith Emersonig.
A G.B.O. zenéje mai füllel hallgatva is izgalmas, friss, szenvedéllyel teli, ami nem csoda, hiszen Bond csupa nyugtalan, skatulyák közé be nem szorítható muzsikussal vette körül magát és ő maga is szerette széttörni a blues, a rhythm and blues kereteit. Alighanem éppen ez volt a balszerencséje, hiszen ő, visszahúzódó természete, túlzott érzékenysége miatt alkalmatlan volt arra, hogy kordában tartson olyan "őrülteket", mint Bruce, Baker vagy a később csatlakozó másik szaxofonos, Dick Heckstall-Smith. Egy eset jól illusztrálja a zenekar légkörét: az egyik próbán Baker túl hosszúnak találta Bruce szólóját, ezért, hogy jobb belátásra bírja a basszusgitárost, egy rúgós kést hajított a lába elé. Mindezt Bond orgonája mögül némán, dermedten nézte.
A Graham Bond Organisation két nagylemeze, a Sound Of 65 és a There Is a Bond Between Us így is mérföldkő maradt, és irányadó az évtizedforduló dzsessz-rock bandái számára, annak ellenére, hogy a kritikusok szerint az élő fellépések hangulatát nem tudták stúdióban produkálni. Szerencsére fennmaradt egy koncertfelvételük is, a Live At Klook Kleek, 1964-ből. "Bond zenéje hangos, neurotikus és hipnotikus" - írta róla a leghíresebb brit rocktörténész, Chris Welch. Miután az összes későbbi sztár elhagyta, Bond feleségével, Diane Stewarttal alakította meg Magick nevű együttesét. 1970-ben egy rövid időre újra összejött Bakerrel, és az Airforce-ban is szerepet vállalt két nagylemez erejéig. Közben szerzőként tovább működött, ő fedezte fel a szürrealista költő-muzsikust, Pete Brownt, aki Jack Bruce állandó szövegírója lett. Legemlékezetesebb darabja a Walkin' In The Park, amely a Colosseumnak lett sikerdala. E nem kevésbé legendás együttes alapítója, Jon Hiseman dobos szintén játszott egy ideig vele.
Bond a 70-es évek elején már sokat betegeskedett, többször idegösszeomlást kapott, kezelték kábítószer-függőség miatt is. Nem sokkal azután, hogy gyógyultnak nyilvánították, 1974. május 8-án Londonban a Finsbury Park állomáson a metró alá esett. A muzsikus a felismerhetetlenségig összeroncsolódott, csak amulettje maradt épségben. Ezt rögtön összefüggésbe hozták azzal, hogy Bond erősen érdeklődött az okkult tudományok iránt, szenvedélyesen tanulmányozta a tarot kártyákat, de a mai napig nem derült ki egyértelműen, hogy a szerencsétlenséget Graham hirtelen rosszulléte okozta-e, vagy pedig valóban véget akart vetni kisiklott életének.
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.