Akkor ugyanis féltékenységből, könyörtelenül kirúgta a bandájából, mert szerinte gitárjával lenyúlta a bulit, elhomályosítva az ő show-ját. Hendrix felkavaró, ugyanakkor mámorító gitárjátékát azóta sem tudja felülmúlni senki. Egyéniségének varázsa, zenéjének felkorbácsoló hatása ma is itt lüktet mindennapjainkban, mintha sosem hagyott volna itt bennünket. Már mindent megírtak róla, nekem alig maradt valami, ezért ez csak egy röpke vázlat zenei életútjáról.
Az volt az álma, hogy ő lesz az első ember, aki bluest játszik a Marson. Ki volt ő, honnan jött ez a "csillag-ember", ez a zenei "földönkívüli", ez a gitáros zseni?
John Allen Hendrix 1942. november 27-én született egy Seattle-i feketebőrű kertész fiaként. Különös, hogy fia nevét 1946-ban James Marshallra változtatta. Anyja cherokee indián volt, akiben némi mexikói vér is cirkulált. Zenei tehetségét édesapjától örökölte, de első zenei élményeit a Seattle-i baptista templom istentiszteletein szerezte. Négyéves korában kapott egy herflit, 10 évesen pedig már gitározni tanult. Jimmyt természetesen sosem látta gitártanár, helyette inkább a rhythm and blues nagy muzsikusainak - Muddy Waters, Howlin' Wolf és a mester, Robert Johnson - dalait hallgatta és egyedül gyakorolt szinte éjjel-nappal. Balkezes volt, de fura módon jobbkezes húrozású gitáron játszott.
Az iskolából 13 évesen kirúgták, mert ajánlatot tett csinos tanárnőjének. 16 évesen már hivatásos zenészként kereste a kenyerét. Első gázsija 50 cent volt, ami sajnos később sem emelkedett kellő intenzitással, ezért ebből megélni nemigen tudott, így katonának állt. Itt ismerkedett meg Billy Cox katonatársával, akivel egy zenekart is összehoztak King Casuals néven. A 101-es légideszant hadosztálynál, tehát a legelitebb amerikai alakulatnál lett ejtőernyős, de a 25. ugrása olyan "remekül" sikerült - eltörött a bokája -, hogy 1962 júliusában leszerelték.
Nashville-be költözött, távol az apja szeme elől. Ezt követően négy éven keresztül háttérzenészként járta az Államokat, Sam Cooke, Solomon Burke, Wilson Pickett, Isley Brothers, Ike és Tina Turner, Little Richard és mások "szolgálatában". Így nem bontakozhatott ki a tehetsége, ezért 1965-ben inkább New Yorkba ment, ahol ugyan nyomorgott, de legalább a kis klubokban saját zenéjét játszhatta. Igaz néha az utcán aludt, de mégsem adta fel, zenekart alakított Jimmy James and the Blue Flames néven. A Café Wha? nevű mulatóban Jimmy éppen Billy Roberts Hey Joe című számát játszotta, amikor a közönség soraiban ott volt Chas Chandler, az Animals volt basszusgitárosa, aki azonnal átcsábította Angliába, mert biztos volt benne, hogy ott fogékonyabbak lesznek a zenéjére - igaza lett.
Jimmy - aki a repülőgépen egyszerűsítette le keresztnevét Jimire - 1966 szeptemberében érkezett meg Londonba, ahol Noel Redding és Mitch Mitchell lettek a zenésztársai. Létrejött az Experience, a rockvilág egyik szentháromsága. Első fellépésükre a franciaországi Evreux-ben került sor, majd a párizsi Olympia közönségét is sikeresen tesztelték. Londont villámháborúval vették be - ahogy Pete Townshend a Who vezére érzékletesen megállapította. Koncertjeikkel letaglózták Angliát, mindenki róluk beszélt és őket akarta látni. Nemcsak a közönséget ragadták magukkal, de Jimi hangszertudása előtt fejet hajtottak a legjobb angol gitármágusok: Eric Clapton, Jeff Beck és Jimmy Page is. A Hey Joe sikere után jött a Purple Haze, melynek kábító zenéje megőrjítette a rockrajongókat, majd megjelent a listákon egy lírai ballada, The Wind Cries Mary címmel.
1967 májusában piacra dobták első nagylemezüket Are You Experienced? címmel, rajta olyan ma már klasszikus felvételekkel, mint a Foxy Lady, a Red House, a Fire és a Manic Depression. Ez a lemez mérföldkő a rock történetében! Hendrix zenéje a R&B és a rock 24 karátos ötvözete. Ezen a tavaszon indultak első brit turnéjukra, de valami eszelős párosításban, ugyanis a Walker Brothers pop-bájgúnárokkal osztoztak egy színpadon. A botrányok természetesen nem is maradtak el. Jimi bandájának ez nem szegte kedvét, európai turnéjuk remekül sikerült, jöhetett Amerika térdre kényszerítése.
1967 nyarán a Monterey-i fesztivál színpadán a gitártörő Who együttes után, utolsóként léptek fel Hendrixék, amit itt produkáltak, arra nehéz szavakat találni, azt a helyszínen kellett volna látni. David A. Pennebaker rendező Plays Monterey című filmjének megnézésével részben pótolhatjuk a hiányt. Jimi bámulatosan játszott, a show amit nyújtott - bár a trükköket T-Bone Walker bluesgitáros már évtizedekkel korábban bemutatta - elementáris erővel hatott. A fogával, nyelvével játszott a húrokon, a háta mögött, a feje felett gitározott. Végül bedobta emlékezetes szexuális játékát a hangszerével, majd felgyújtotta a Fender Stratocastert. Ez a látvány örökre beleégett a rajongók szívébe, Amerika is behódolt, befogadta hazatérő fiát.
Elhalmozták turnéajánlatokkal, de menedzserének sikerült a legképtelenebbet kiválasztania, úgy tűnt megismétlődik az angliai rémálom, mert a Monkees nevű instant popgagyit játszó társasággal kellett fellépniük. No, ezt azért nem kellett volna, mert az egész közröhejbe fulladt! A Monkees rajongók boldog, önfeledt tudatlanságukban - még gúnyolták is Hendrixéket, akiknek szerencsére sikerült hamar kiszállniuk ebből a remek párosításból.
Év végén piacra dobták második albumukat Axis: Bold As Love címmel, melyen hallhatjuk az If Six Was Nine-t, ami szerepelt az Easy Rider című filmben is. Szinte átjárja lelkünket a Little Wing lebegő lírája, melynek ötlete még a Monterey-i színpadon született. Ezek után semmi meglepetést nem okozott, hogy a Beatles és a Rolling Stones után a Jimi Hendrix Experience lett Nagy-Britannia harmadik legnépszerűbb bandája.
1968 elején amerikai turnéra indultak, ahol 47 nap alatt 54 koncertet nyomtak le. A valaha 50 centért játszó gitáros ebben az időben, egy alig 45 perces koncertért 100 ezer dollárt söpört be. De a pénz ahogy jött úgy el is ment, rengetegen élősködtek rajta, meg aztán a gitárok is fogyóeszközök voltak. Előfordult, hogy egy hét alatt kilenc hangszert tört össze a színpadon, az erősítők is túl gyorsan amortizálódtak, mert Jimi feed-backjének teljes erővel kellett szólnia.
A saját bulik mellett rengeteg jam sessionon is játszott, olyan társakkal, mint Johnny Winter, Mike Bloomfield, Jim Morrison, Al Kooper Bár az 1968-as év sokak szerint Hendrix pályafutásának a csúcsa volt, mégis már sok jel mutatott arra, hogy a Redding és Jimi közti feszültség az Experience felbomlásához vezethet. Alkotói válságba került, szeretett volna már kitörni a rákényszerített kalodából. A közönség viszont mindig ugyanazt akarta látni, a fogával gitározó vadembert, a lángoló gitárt, de ő már rég túl volt ezeken a show-elemeken, zeneileg másra, többre vágyott.
Művészi törekvéseit jól tükrözte az 1968 októberében megjelent Electric Ladyland dupla albuma, melyen az Experience mellett ragyogó zenészek segítették: Steve Winwood, Chris Wood, Dave Mason és Jack Casidy. A szakma minden idők egyik legjobb lemezének tartja ezt a munkát, ezért nehéz bármit is kiemelni róla. Voodo Chile, The Burning Of The Midnight Lamp, Crosstown Traffic és a gyönyörű All Along The Watchtower, mely számomra a legkedvesebb. Bizony a szerző Dylan előadásában közel sem csillog úgy ez a dal, mint Jiminél.
1969 májusában Hendrixet letartóztatták Torontóban, mert kábítószert találtak nála, de óvadék ellenében szabadlábra helyezték, majd a bíróság később felmentette a vád alól. Június 29-én játszott utoljára az Experience az eredeti felállásban, ezután Noel Redding végleg otthagyta őket. Megalakította a Fat Matresst, mellyel 1975-ig szerepelt a rockszínpadokon, váltakozó sikerrel. Ezt követően a Noel Redding Band-del járta a világot, de a zenészek sokszor változtak a csapatában. A 90-es évek végén kétszer is járt nálunk, a Darshan-udvarban, a Szigeten és a paksi Gastroblues-fesztiválon is játszott. 2003. május 13-án holtan találták írországi otth
November 27-én még csak hatvanegy éves lenne az a gitáros zseni, aki örök időkre kibérelte az első helyet, a világ bármely sarkában készülő gitárnyűvő Top listán. Csillag volt a szó isteni értelmében. Olyan, aki ideiglenesen visszaszállt a Földre, hogy aztán újra felemelkedjen méltatta őt 1970. szeptember 18-án bekövetkezett halála után Little Richard, aki azért a 60-as évek elején még másképp gondolkodott Jimiről.
Tetszett a cikk?



