“Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és lényeddel.”
Márai Sándor

Évről-évre tapasztalhatjuk, ahogyan körülöttünk egyre erőteljesebben feszül a sürgetés, hajszol és zavar bennünket, természetellenes tempót diktálva az élet minden területén. A növekedés és fejlődés lépcsőfokait kitörötten találjuk, folyton előrébb és följebb ugrani kényszerít a haladás, egy jövőbeli szintet beleerőltetve a mába.
Ha megnézünk egy mai iskolát, láthatjuk benne a mai társadalom összes baját és dolgát. Nézzétek csak, ahogyan a gyermekségbe betüremkedik a felnőttség, egészen a magzati élettől fogva egy későbbi szakaszba hajtva az új nemzedékeket, iskolává alakítva az óvodát, felső tagozattá az alsót, felsőoktatássá a középfokot…
Ugyanez a mechanizmus türemkedik bele a mindennapi életünkbe, hétköznapjaink szemléletébe és ünnepeinkbe. „Jön a Karácsony!”- rikoltják a fülünkbe, és ahogyan kiradírozzák a felkészülési időt a gyermekkor füzetéből, úgy törnek be az Adventünkbe tolvajként, ha nem vigyázunk rá.
A világ ember által alkotott oldalában egyre dominánsabb, a teremtett világtól való eltávolodás, a természetes ritmus manipulálása, kizökkentése és felgyorsítása. „Haladni kell a korral”- halljuk, és ettől abban a (tév)hitben vagyunk, hogy a haladás azt jelenti, hogy már ma előrébb kell lenni, a most jelentéktelen, a jövőt kell a mába húzni-vonni. Ha hagyjuk elhomályosítani a lélekjelenlétünket, akkor az elkésettség, az elmulasztás, a lemaradás szorongatottságában, észvesztően serkentett, doppingolt állapotba kerülünk, örömképtelenné kiürülve, mire elérkeznek az ünnepek. Az ünneppel való találkozás a várakozásban érlelődik.
„Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, hogy milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe szívemet… Szükség van bizonyos szertartásokra.”
Antoine de Saint-Exupéry
Talán nem gondolunk eleget rá, de az áhított csillogó jövő épp a mai pillanatok által születik meg. A teremtés által komponált zeneműben minden egyes hangnak, csöndnek és szünetnek megvan a szerepe. Az életünk ünnepei előtt, születéseit előkészítve, minden pillanatban történik bennünk valami, elér hozzánk, belénk áramlik cseppenként a csoda. Létszükséglet számunkra, hogy érezhessük, átélhessük ezt az ünnephez vezető utat.
„Az a gyerek, aki az első hóesésre vár - jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van.
Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé - szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől- szomjától.
Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.”
Pilinszky János

Advent első vasárnapján kinyílik egy újabb kapu, a Karácsonyhoz felvezető ösvényen egy sejtelmes, izgalmas út visz bennünket lépésről-lépésre, egyre beljebb a lényeg meglátásában, egyre feljebb a csodák birodalmába.
Azt kívánom, hogy őrizzük meg a türelmünket, induljunk úgy a Karácsony felé vezető úton, mint a huncut, kíváncsi gyerekek, derűvel, félelem nélkül, ezernyi kérdéssel, kíváncsi kereséssel, játékossággal, úgy, mint a kicsik, akiknek már a csodára várakozásban is csillog a szeme.
Emlékszem, rég volt. A bezárt ajtót
hosszú estéken remegve lestem.
Vártam nyílását azon a sok-sok
felejthetetlen
szép, gyermekkori karácsonyesten.
Kipirult arccal, dobogó szívvel,
úgy vártam, mikor fordul a zárja,
mikor tárul fel, mikor ragyog fel
a titkok fája.
Ó, hogy csábított minden kis ága!
Haluszka M. Rózsa
Szalay Tünde
Képek:
FreeDigitalPhotos.net - Kittisak
FreeDigitalPhotos.net - David Castello



