Amikor pedig e három egyidejűleg jut érvényre, nos, akkor mondunk nőként indokolatlanul is igent.
Én úgy hiszem, minden nőnek megvan a maga gyengéje. Az a típusú féri, akinek láttán elolvad és szinte akaratlanul is az illető kardjába dől. Nem pusztán a fizikai adottságok következményeképpen. Egyszerűen csak elgyengül, hisz van ilyen.
De vajon hányszor bocsáthatjuk meg önmagunknak, ha tévútra visznek az érzékeink?
És mikortól tekinthető önként vállalt kínzásnak az édesen frusztráló élvezet?
Én úgy hiszem, minden nőnek megvan a maga gyengéje. Az a típusú féri, akinek láttán elolvad és szinte akaratlanul is az illető kardjába dől. Nem pusztán a fizikai adottságok következményeképpen. Egyszerűen csak elgyengül, hisz van ilyen.
De vajon hányszor bocsáthatjuk meg önmagunknak, ha tévútra visznek az érzékeink?
És mikortól tekinthető önként vállalt kínzásnak az édesen frusztráló élvezet?
VÁLASZTÁS NÉLKÜL
Nem sok olyan férfivel volt dolgom életemben, akinek indokolatlanul is igent mondtam. Ez ugyanis egyet jelent azzal, hogy a válaszadás során gyakorlatilag kizárom önmagam a döntési helyzetből. Vagyis mindegy, hogy éjjel kettő van vagy délután három, ha az adott férfi felbukkan, kétség sem férhet hozzá, hogy igent mondok neki.
Azt is mondhatnánk, hogy nekem ilyenkor nincs választásom. Valami sokkal erősebb hajt a hím felé, valami, ami túlmutat ráción, akaraton és elhatározáson. Ez az erő pedig megfoszt a józan ítélőképességemtől, olykor még az önbecsülésemtől is, így lökve egy olyan férfi karjaiba, aki a legkevésbé sem érdemel meg, mégis megkap, ez a paradox helyzet pedig önkéntelenül is elgondolkodtat.
A KLASSZIKUS NŐ
Már többször megfigyeltem, hogy a nők hajlamosak a mártír szerepet magukra vállalni. Így szocializáltak bennünket, ezt láttuk, ez vesz körbe minket. Lám, alig ötven éve a férjünket még „uramnak” neveztük és teljes természetességgel vettük tudomásul, hogy alárendelt, egyfajta tulajdoni minőségünkben szolgáljuk életünk párját.
Aztán hirtelen berobbant az emancipáció az életünkbe, és olyan szinteken kínálta az egyenjogúság illúzióját, melyhez ilyen rövid idő alatt, érzelmi síkon egyszerűen nem tudtunk felnőni. Talán idővel képessé válunk a valódi partneri viszony megélésére, addig azonban csak vergődünk, ki így, ki úgy egyensúlyozva a nemi szerepek között.
Aki vágyik a női egyenjogúságra, sajnos hajlamos lesz a túlkapásokra és az emancipáció zászlaja alatt a férfiakkal szembeni vad egoizmusban megélni a mindennapjait. Mások csak úgy tesznek, mintha egyenrangú partnerei volnának a társuknak, csakhogy döntési helyzetben ugyanúgy a párjukra bízzák magukat, mint hajdanán, mikor még esélyük sem volt beleszólni a fontos horderejű kérdésekbe.
SIKERTELEN KOMPROMISSZUM
Persze adja magát a kérdés, hogy jó-e egyáltalán nekünk, nőknek ez a fajta egyenjogúság?
Hiszen nem vagyunk egyformák, így nem mindenkit tesz boldoggá az, hogy vadászpilóta vagy épp gyárigazgató is lehet belőle. Akadnak köztünk olyan nők, akik a konyhában mozognak a legnagyobb biztonsággal és örömüket lelik abban, ha koordinálhatják a családi életet.
Csakhogy attól, hogy a női szerepnek ezt a fajtáját kívánják gyakorolni, még lehetnek egyenrangú partnerei a férfinek, akivel megosztják az életüket.
A gond akkor van, ha a belénk ivódott önalávetés olyan helyzetekben tör utat magának az emancipációs értékrendünkkel szemben, amikor pedig az teljességgel indokolatlan.
Ilyenkor pedig hiába az előzetes fogadkozás, elég egyetlen telefonhívás attól a bizonyos férfitől, s a helyzet máris menthetetlenné válik.
Nem, ez nem szerelem. Még csak nem is puszta vágyakozás.
Sokkal inkább egyfajta ellentmondás az emancipált gondolatok és a női érzésvilág között.
A férfi pedig, aki elérhetetlen és ellenállhatatlan, rendre ki is használja azt, hogy mindannyiszor igenlő választ kap tőlünk, még akkor is, ha jól tudjuk, mindez teljességgel indokolatlan.
Írta: Völgyessy Véda
Kíváncsi vagy Völgyessy Véda mindennapjaira?
A részletekért kattints ide: http://vaginautazas.blog.nlcafe.hu/
Kép:
www.dreamstime.com



