A bálvány istent vagy szellemet jelképező tárgy vagy kép, istenként tisztelt faragott fa-, fém- vagy kőszobor, amelynél mint oltárnál áldozni lehet az égieknek, a fensőbb hatalmaknak. A bálvány leggyakrabban a szellem képmása, s rendszerint emberi alakú, amelyben a szellem ereje is megjelenik. Ezt a szellemi erőt mágikus céllal átvenni, irányítani akarják, ezért tiszteletéhez kultusz, szabályok, törvények kötődnek.

A bálvány istent vagy szellemet jelképező tárgy vagy kép, istenként tisztelt faragott fa-, fém- vagy kőszobor, amelynél mint oltárnál áldozni lehet az égieknek, a fensőbb hatalmaknak. A bálvány leggyakrabban a szellem képmása, s rendszerint emberi alakú, amelyben a szellem ereje is megjelenik. Ezt a szellemi erőt mágikus céllal átvenni, irányítani akarják, ezért tiszteletéhez kultusz, szabályok, törvények kötődnek.

A pogány vallásgyakorlat
Mivel a bálványok gyakran a pogány, azaz nem keresztény kultikus szertartások részei, azokat a pogányokat, akik bálványokat tiszteltek, bálványimádónak nevezték, a bálvány pedig a pogány vallásgyakorlat, a pogányság jelképe lett. Nem véletlen, hogy a hittérítőknek, avagy a keresztény magyar állam új igazgatásának fennmaradt írásai nyomán kiderül, nagyon hamar lejegyezték a bálvány szót. Már 1002-ben találkozunk írásban e szóval, egy oklevélben szerepel a baluuanis, azaz bálványos, mint határkővel vagy kőoszloppal rendelkező hely kifejezés. Száz évvel később a baluan valószínűleg kapubálvány jelentéssel jelent meg.

Bálványok István korában
A legkorábbi időszakban szerepelnek a bálványok, mint határkövek több középkori oklevélben is, például már I. Istvánnak a veszprémvölgyi apácáknak szóló adománylevelében a terület kijelölésekor: "a dombocskáig, s ott áll egy határkő, melyet magyarul bálványnak hívnak" (meta lapidea que vulgo baluan vocatur) vagy az esztergomi érsekség egyik adománylevelében: "keleti irányban Temérd falu felé, ahol három kőbálvány áll határkő gyanánt". Ezek a kövek egyként lehettek valóban határkövek, de oltárként is használt áldozókövek vagy bálványok, szentként tisztelt szobrok, ősöknek állított emlékkövek is.

Temetőbálványok
A síroknál valószínűleg a magyarok is állítottak olyan szobrokat, mint a kelet-európai sztyeppén a népek emlékezetében kunbaba (komennaja baba) néven megőrzött szobrok. Az egyik magyar krónika szerint a tárnokvölgyi csatában elesett Keve vezér sírja fölött "ünnepélyes kőszobor" (statua solemnis lapidea) emelkedett. Az ősök lettek olykor a hely szellemei, "bálványistenek", akik a határt, azaz egy közösség területét is védték, az őket megjelenítő bálványok pedig idővel határjelekké váltak.

A határkő szerepe
Az eredetileg a hely - erdő, folyó, hegy, falu - szellemét megjelenítő pogány szobrok vagy egykori áldozókövek egyaránt lehettek tehát határjelek. Ezek eredeti jelentésüket idővel elvesztették, de tiszteletük fennmaradt. Sok esetben még évszázadokkal később is évente egyszer megkeresték, ápolták, felújították a határköveket. (Ennek jeles napja egészen a múlt századig április 24-e volt.) A bálványok által jelzett területek nevét is hosszan őrizték, egy feljegyzés szerint "1300 után még mindig megkülönböztettek Magyarországon néhány területet a hamis istenek képmásai alapján". Olyan birtok és helynevek jelezték a bálványok emlékét, mint Bálványföld (terra Baluan), Bálványszakállos, Bálványos hegy. A nevezetes várnevek között fennmaradt a Bálványosvár, amelyből három is létezett

Bálványosvárak Erdélyben
Erdélyben, ezek valószínűleg az első keresztény században még a pogányságukat őrizni akaró pogány székelyek erődítményei voltak. Őket Vászoly legkisebb fia, Béla győzte le, de a nép megőrizte a helyek neveiben a pogányok utolsó menedékeit. A székely rabonbánok leszármazottaiként az Apor nemzetség bírta a kézdi Bálványosvárat, amelyről fel is jegyezték, hogy "a hagyomány szerint István uralkodása idején, mikor ő a magyarokat a keresztény hitre térítette, némelyek a gonoszságban makacsul megmaradván a Bálványos nevű várakban áldoztak hamis isteneiknek."

A bálványok leromboltattak
A pogányüldözéshez és a pogány bálványok lerombolásához egy pogány restauráció, a Vata fia Javas féle visszarendeződés és Levente nyolchónapos uralkodása adta meg az utolsó lökést. Az utolsó pogány fejedelem, Levente testvérei közül elsőként András írta a törvényeiben: "a hamis istenektől forduljanak el és rombolják le a bálványokat". Ugyanebben az időben az öccse sem volt tétlen - ahogy a székely krónika híven megőrizte az emlékeket ebből az időszakról: "Egy idő után Béla, Erdély vajdája elrendelte, hogy a tisztségeket, nemzetségeket, várakat, falvakat, erődítményeket többé ne az ősök szokása szerint nevezzék, hanem szentek nevével jelöljék… E zűrzavarban mégis akadtak olyanok, akik még a király akarata ellenére is megtartották mind elődeik ősi nevét, mind pedig lakhelyük bálványait…

"Érdemes idézni a krónika még idevágó passzusát: "S Béla e hirtelen végrehajtott változtatás miatt méltán lelte halálát az összeomlott trón alatt 1063-ban." Fia, a szentként tisztelt László is tiltotta törvényeiben többek között a köveknél, mint bálványoknál való áldozást, eszerint egy ökröt kellett fizetnie annak, "aki pogány szokás szerint kutak mellett áldozik vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visz".

A lovas szobrok is bálványok?
Valószínűleg bálványok lehettek azok a lovas szobrok, amelyek az erdőkben épített, pogányok által látogatott fakápolnákban álltak - mint erről a XIII. századi mágusperek jegyzőkönyveiből értesülünk. Ezeket lovas szentek szobrainak is tartották és valószínűleg a világos, szellemi erőket megtestesítő hős ősök tiszteletére állíthatták őket a pogány vallásgyakorlatot őrizni szándékozó magyarok. Ugyancsak az inkvizíciós periratokból értesülünk - ezek szerint többszörös áttétellel - arról, hogy minden családnak volt hajdan hét "larese", azaz védőistensége, ez pedig összefüggésbe lenne hozható a hét bolygóistenséggel, a hét tudati szinttel.

Faképnél hagyott laresek
A pogány magyarok állítólag az ajtó küszöbe alatti szent helyen vagy a ház közepén felakasztva tartották ezeket a fából faragott szobrocskákat és vajjal etették őket. A keleti népeknél ősi szokás volt ételáldozatot bemutatni, mégpedig úgy, hogy a bálvánnyal mint élővel bántak, meg is etették, ételt hagytak előtte. Pais Dezső szerint ez volt az eredeti értelme szólásunknak: "Faképnél hagyni", ti. áldozatot a bálvány által megtestesített szellemlénynek.

A kőbálványok alakzatai
Bálványnak tartották azokat a természetes úton keletkezett sziklákat is, amelyekbe valamilyen alakot beleláthattak a régiek. Ezekről azt tartották, hogy valamilyen átok folytán keletkeztek: élő emberek, de akár mitikus lények (például tündérek, óriások) meredhettek egy szempillantás alatt kővé. Mára átvitt értelemben használt, "kőbálvánnyá vált" szólásunk is megőrizte az egyes furcsa, emberi alakú kövekhez fűzött hiedelmet."Olyan, mint egy bálvány" - a sudár termetű daliákra mondták régen ezt a szóláshasonlatot. De olyképpen is megjelenik ez a mondás, hogy "olyan erős, mint egy bálvány". Ezekben egyrészt a magassággal, az éggel való kapcsolat jelenik meg, másrészt a bálványoknak tulajdonított erő.

Összeköttetés az éggel
Érdekes, hogy a bálvány úgy is megjelent később a magyar nyelvben, mint ami - nyilván az éggel való összeköttetés elvonatkoztatása nyomán - összeköt, összetart. Bálványnak ugyanis a hajók orrtőkéjét is nevezték, amely egyetlen hatalmas tölgyfatörzsből faragott, mintegy három méter magas és a hajó orrán függőlegesen álló oszlop volt. A hajó oldaldeszkáinak végeit a bálvány zsilipezésébe szegezték be, ami így éles szögben bezárta a hajó elülső végét. A bálványt a hajókon mindig csigaformán göndörödő testtel, "bőgővel" díszítették.

A szó eredete
Végezetül meg kell említeni, hogy a bálvány szót a magyar nyelvben szláv eredetűnek tartják, de ez alaposan megkérdőjelezhető, hiszen egyrészt a magyarba is átkerülhetett ugyanabból a forrásból, a török nyelvekből, amiből a szlávba. Már az orchoni feliratokban előfordul az ótörök balbal emlékkő, síremlék jelentéssel, ami viszont talán kínai eredetű. Minden bizonnyal tehát hun közvetítéssel került e szó a magyarba és a szláv nyelvekbe, illetve ez úgy is történhetett, hogy a szláv nyelvek kölcsönözték a magyarból. Előbbit támasztja alá az, hogy a korai lejegyzett formák között balwal alakban is megjelenik a szó, illetve hogy a b-v hasonulás során keletkezhetett a tájszóként ismert bálvány is.

Ezzel nem áll ellentétben, sőt teljessé teszi a folyamatot az utóbbi feltételezés, tehát a szlávok általi kölcsönzés, amit valószínűsít az, hogy a magyar nyelv mindig alkotó módon kezelte az idegen eredetű szavakat: azokat hangzásban mindig a magyarhoz igazította, sőt jelentésben is igyekezett közelíteni. Így lehetett a balbalból - hiszen a bálványt mindig állítják, tehát kapcsolata van az állvánnyal - bálványt alkotni. Szláv nyelveken nincs a bálványnak ilyen többletüzenete (konnotációja).

Csörgő Zoltán Javaslap, 2001. Oroszlán, IV. évfolyam 7. (43.) szám
Javaslap
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.