A herceg Káma palotájának kertjében lótuszülésben elmélkedett. Káma palotája egy hegy tetején magasodott, a lejtők bokrain drágakövek, gyümölcsök és lazurkő levelek csillogtak. A kertben sohasem esett a hó, nem tombolt a szél, csak a Gangesz felől fújt lágy, frissítő szellő. A szent folyó partjáról ösvény vezetett a palotába

A herceg Káma palotájának kertjében lótuszülésben elmélkedett. Káma palotája egy hegy tetején magasodott, a lejtők bokrain drágakövek, gyümölcsök és lazurkő levelek csillogtak. A kertben sohasem esett a hó, nem tombolt a szél, csak a Gangesz felől fújt lágy, frissítő szellő. A szent folyó partjáról ösvény vezetett a palotába, a kapuban őr állt, belül pedig zuhatagos patakok táplálták a Gangeszt, melynek partján ősi hindu eposzokat énekeltek a bárdok. Százezernél is többen ünnepelték Ganga születésnapját. A zarándokok bivalytejből készült vajba mártott, gólyahírszirmokkal teli kicsi papírcsónakokat bocsátottak a vízre és meggyújtották őket, s azokban alkonyat óta világítottak a vízen lefelé imbolygó, apró lángocskák.

A zarándokok tudták, hogy a folyó megtisztító erejétől megszabadulnak az újjászületések útjától. A Gangesz ragyogó vize ugyanis a Himalája „tehénszáj” jégbarlangjából bújik ki a napfényre, és sebesen fodrozódik fenyőfák, indiai cédrusok és skarlátvörös rododendronok mellett. Útját a Bengál-öböl hatalmas deltájában fejezi be. A Gangesz a Tejút folytatása, közvetlenül a Paradicsomból áramlik, s a tisztulás istennőjének, a fürge járású Gangának megtestesítője. Éjszakánként Ganga ringatja álomba hálócsónakjukban azokat, akik a Gangesz vizén sikló járműveken élnek a benáreszi partoknál.
Meditáció után a herceg megszólalt:
– Ti, asszonyok, gyönyörűségesek!… És Ti, férfiak, asszonyaitok szemében gyönyörűségesek!… Akik meghívást kaphattatok Káma fényes palotájába és szabadtéri színpadának nézőterére: az idők kezdetétől keresitek egymást. A földi lét nektek szánt színpadán kiosztott szerepeiteket adjátok, és ez az isteni szemeknek kedves játék, mely a világ teremtésének egyetlen oka: folytatódik az idők végezetéig… Ha szerettek: annyi, aminél több nem kívánható! Átutazóban a földön többre ne vágyakozzatok!… A szívetekben lakozó, boldogságotokat alakító, gyönyöröket ajándékozó Káma, a szerelmi játékok istenének bölcsessége beláthatatlan… A határtalan tudás azonban mutatja nektek az életcélok hármas seregét. Aminek a neve: a trivarga, amelyben a dharma, az artha és a káma egyenlőek egymással, és egymáshoz kapcsolódnak. A dharma, a vallási kötelesség és világi törvényesség; az artha, a haszon, gazdagság és pénzszerzés és a káma pedig a szerelem. Ha a hármas seregből az egyik nem segíti elő a másikat, akkor az önmagát és a másik kettőt károsítja. Aki az életcélok szerint haladva a szerelmet átlépi, az a következő lépést, a megváltást nem teheti meg. Hindu rítusainkat termékenységi kultuszok gazdagítják: gyermek után sóvárgó asszonyaink, gyermeki szüzek és tiszta leányaink áhítattól áthatva járulnak a szent lingamhoz: simogatják, illatozó kenőcsökkel kenegetik, virágokkal díszítik. Csókolgatják. És bámulattal nézik a templomaink falait díszítő erotikus domborműveket, amelyek az egyesülés módjait ábrázolják. Dicsérjük Káma lenyűgöző képzeletét!
Az idős herceg hosszú szünetet tartott. Amikor fölnézett, hallgatói már nagy csoportokban ülték körül a paradicsomi kertben. A zarándokok a fűre telepedve helyezkedtek el és fegyelmezetten hallgatták az előadást.
A herceg újra megszólalt:
– Káma szolgálatában álltam s legszívesebben a szerelem titkairól beszélek nektek…
Megkaphatjátok a nőt, de ha nem szeretitek igazán: soha nem lesztek boldogok. És ti, asszonyok, tiétek a férfi, de ha nem szeretitek határtalanul: elveszítitek. Szárnyaló nőiességetek, ékességetek, finomságotok, csókjaitok és öleléseitek nélkül ők örök vándorok. Pedig ők is csak arra vágyakoznak, amire ti. Hogy szeressétek őket! S ők titeket. Szívetekben mindörökké Káma lakozzon!
A herceg elérzékenyülve folytatta:
– Indiánk mennyi szegletében csavarogtam! És az istenek világméretű birodalmában mindenütt lenyűgözött a halandók kultúrája, ámulatba ejtett a természet s elbűvöltek az asszonyok. Sri Lankán szingaléz, Ászámban ászami, Nyugat-Bengálban bengáli, Gudzsarátban gudzsaráti és szindi, Radzsansztánban rádzsa… s a többi nő Uttar Pradésből, Bihárból, Madhja Pradésből, Karnatakából, Kasmírból, Panzsábból… Tekintetek, illatok és szenvedélyek lángoló mécsesként égnek az emlékezetemben: Jaipur, Khadzsuráhó, Kónárak, Ágrá, Adzsantá, Delhi, Bombay, Szárnáth s megannyi fény! … A brit uralom alatt folytatódott vándorlásom, fent, a radzsasztáni sivatag belsejében, az Arawalli-dombokon túl, ahol már nincsen más, csak homok, fehér homok és csupasz fekete fák. És elszórtan, Visnu neve áldassék, egy-egy féltenyérnyi zöld folt. És élet csak ott van, ahol kút is van...Visszanéztem. Tevéim, szolgálóim rendezett sorokban lépkedtek mögöttem. Nemzetségem a sivatagban vándorol évezredek óta s mindig a tevék voltak életünk fő biztosítékai…
Nem aludtam egymagam… Mellettem asszonyomat, fejrecsavart kelmével, olyannak láttam, mint a fénylő smaragdot, színarany foglalatban. Nyolc gyermeket szült nekem. Tevéken ülve jöttek szép sorban mögöttem.
Nem jártam a földön máshol sehol, de asszonyomnál szépségesebb biztosan nem létezik s gyönyörűségét magamban megőrzöm, amíg csak élek.
Embert boldoggá ki tehetne más, mint szerelmese, akivel együtt lélegzik?…

Friss legelőfoltok tűntek föl előttem, kicsit még továbbmentünk s ez a hely már alkalmasnak látszott, hogy ott egy időre megtelepedjünk. Volt egy kút, ahol a huszonöt-harminc méteres mélységbe leeresztett bivalybőr tömlőhöz erősített köteleket tevék húzták. Épült a kútnál egy ferde pálya, ami meredek gödörbe vezetett. Az állat ballagott lefelé a lejtőn, s közben felhúzta a tömlőt. Sokszor két tevével dolgoztunk. Gyönyörködtem lányaimban, sötétvörös fátylakba burkolózott, szép fiatal gyermekeimben. Fényes rézkorsó volt a fejükön, és kis karika az orrcimpájukban. A mozdulat, ahogy fejükről leemelték s a zuhogó víz alá tartották a kancsót – a táncoló apszaraszok kecsessége volt, hogy Káma is örömét lelje bennük.
Templomainkban a tánc az áhitat elválaszthatatlan része. Mi, hinduk a templomokban virágot ajánlunk fel áldozatképpen az isteneknek, de ajánljuk a zenét és a táncot is, mert azok az emberi lélek legszebb kifejezési formái.

Csak Indiánkban létezik táncoló istenség. Siva a Nátárádzsa, a táncosok királya, aki a Tudat Csarnokában táncol és ott alkotja meg a világyegyetem ritmusát.
– Beszélj még az indiai táncról, herceg! – kérlelte a herceget az egyik zarándok.
– Már a Védákban is találunk utalást a táncra. A nagy eposzokban, a Mahábháratában és a Rámájanában mind gyakrabban említik. Ardzsuna, a Mahábhárata egyik hőse száműzetése idején Viráta királyának szolgálatában állt mint a hercegnők zene- és táncmestere. Ebből arra következtethetünk, hogy a táncművészet akkoriban nagy tiszteletnek örvendett. Előkelő hölgyek ugyanúgy művelték, mint a hivatásos táncosok. A tánccal foglalkozó legkorábbi munka a „Nátja Sásztra”, az indiai zene- és drámaesztétika nagy összefoglalása. Táncainkat négy fő klasszikus iskola jellemzi: a déli bhárata natjam, Keralában a kathákali, északkeleten a manipuri, északon a kathák. És mint minden indiai előadóművészetben, a táncban is a rásza, vagyis esztétikai hangulat áll a középpontban. A táncban a rászát a bháva, azaz kifejezés érvényesíti. A táncosnak úgy kell előadnia, hogy – ahol a kéz, ott a tudat is, ahol a tudat, ott a bháva, és ahol bháva van, ott van a rásza.

És lehet e gyönyörűségesebb, mint a hegyes-völgyes Manipurban bájos fiatal lányok lírai táncát nézni!?
Arcuk mozdulatlan, a mondanivalót a ringó test és a karok kecses mozdulatai közvetítik. Jelmezeik vidámak és színesek: a fejdísz kis kúpos sapka, a szűk kabátka sújtásos bársony és a bő harangszoknyát gazdag hímzés díszíti.


Lehet-e Indiánkat megismerni és megérteni a templomaink homályából kilépett indiai tánc nélkül?

A zarándokok bólogattak, hogy nem, a herceg pedig folytatta azt a történetet, amit elkezdett:
– A radzsasztáni Tar-sivatagban egy sor enyhén kifelé dőlő hosszú cölöp tetejére kötelekkel feszítettem ki a teveszőrből font, alacsony sátort. Nagyobb lányaimnak tehát már volt hajléka. Aztán a fiúkét állítottam fel. Végül egy nagyobbat magunknak és kicsi gyermekeinknek emeltem.

Közben elleni kezdett egyik kedvenc tevém, magam sürgölődtem körülötte, de az elkövetkező napokban szolgálóimmal együtt még tíznek kellett segítenünk, hogy utódaikat a világra hozzák…
– Így teltek a napjaim. Sokszor alig vártam, hogy asszonyom mellé bújjak!…

Ti is így éltek, hogy valamiért mindig hadakoztok!? – kérdezte. – S közben szerettek?!
Mit mást tehetnénk az újjászületések állomáshelyein, ha nem azt, amit Káma rendelt nekünk?…Feleségem halála után mindent otthagytam a sivatagban. Zarándokútra jöttem Benáreszbe, hogy rendszeres elmélkedés után e világot elhagyjam. Jártam az utcákat, az ezer és ezer éves múlt díszletei között, a szent Gangesz partján, az ősi Benáresz szűk sikátoraiban s úgy éreztem, mintha minden sóhajtásom és vágyakozásom időtlen idők óta bennem létezne már. Távolodtam a jelentől, a zarándokok zsivajától s mintha Ninive falai közé érkeztem volna: az ókorba, a legrégebbi időkbe… És a hömpölygő Gangesz sokkoló bűvöletét éreztem, amikor az égi apszaraszok a benáreszi forgatagból Káma kertjeibe vezettek. Ahol életem egész folyamát áttekinthettem…
– Nemes és nagytehetségű törzs hajtása vagy, herceg. Az egész életed láttad? – Káma tette fel a kérdést. – Az egészet?… Helyesen mondtad, hogy ti, halandók kiosztott szerepeiteket játszátok el a földi színpadokon s játékotok a világ teremtésének oka.

A herceg pedig látni kezdett! S amit látott, amit a zarándokoknak elbeszélt, az Káma színpadán mind életre kelt.

A világéjszaka sötét, mindent elborító, mozdulatlan tengerének színén összecsavarodva nyugodott a végtelenség kígyója, s rajta álomba merülve pihent Visnu, a mindenség létesítője és fenntartója, az egyetlen hatalom. Bensejében a világ egésze mint nyugvó gondolat derengett, rajta kívül nem volt élet, nem mozdult semmi. Álmában egyszerre megrezdült benne a gondolat, és Visnu felébredt. Kinyitotta szemét és látott. Abban a szempillantásban megindult a mozgás az odáig nyugvó ősanyagban. Visnu létesítő akarata kisarjadt, és köldökéből egy lótusz nőtt ki. A lótusz széttárta szirmait, és íme, a lótusz kehyhében ült Brahmá, az egynek teremtő ereje.
Brahmá körül akart tekinteni, de nem moccant meg; hogy mindenfelé láthasson, négy arca keletkezett. A gyökeret azonban, amelyből léte fakadt, nem látta, s ezért azt gondolta, hogy egyedül ő van, kívüle nincsen öntudat. Csak a lótuszt látta, mely őt hordozta, s ez a lótusz a világmindenség volt. Gondolkozni kezdett, s a herceg is eképp cselekedett: „honnan származott ez a lótusz? Honnan jöttem én magam?” Hosszú, hosszú ideig emlélkedtek e kérdésen, míg végül szívükben, lényük legmélyén felderengett egy kép: a mindenség sötét vizén s a végtelenség kígyóján nyugvó egynek, a világ gyökerének a képe.

Brahma hódolva fordult hozzá:
– Mi az én teendőm?
Bensejében megszólalt a hangtalan válasz:
– Gyűjtsed össze egyetlen gyújtópontba erőid teljességét!
Brahmá, miképp a herceg, magába mélyedt, minden gondolatát erre az egy feladatra irányozta, és lassan elérte az összeszedettség, a szellemi-értelmi erők egyetlen célra irányított összpontosítását, a jóga alapjának legmagasabb fokát. Határtalan erő töltötte el, miképp a herceget, a tudata is mérhetetlenné tágult, értelme vakítóvá világosult. Ezt mind akarattá fogta össze, és teremteni kezdett.
A világ benépesült s mindenféle élőlény a maga helyén folytatta a természetéből következő tevékenységet. Az egész folyamaton az egyetemes törvény uralkodott, s ennek a legfőbb elve: a cselekvés és a cselekvés következményeinek nagy törvénye, a hatások és visszahatások szövevénye.

– Beszélj még erről, herceg! – kérte az egyik zarándok.
És a herceg beszélt:
– Minden tett, minden cselekvés meghozza a maga következményét, mint ahogy a magból kihajt a fa, s ebből kisarjad a gyümölcse. A tettek és következményeik idézik elő minden élőlény sorsát. Jó az, ami a törvény töretlen érvényesülését szolgálja, és elősegíti a folyvást magasabbra fejlődő kibontakozást; rossz az, ami ezzel ellentétesen, gátlóan hat. A helyes tevékenység jó, emelkedő, tisztuló sorsot eredményez; a rossz viszont hanyatló, zavaros, bukás felé sodró sors előidézője. Mert a jó egyúttal igaz és valóságos, a rossz pedig ennek a tagadása, hazug és valótlan. A helyes magatartással velejár a belső egyensúly nyugalma, a boldogság egyedüli forrása; a rossz azonban mohó vágyakozás, elégületlenség, tehát boldogtalanság, szenvedés okozója. S az élőlények újra meg újra megszületnek, majd elmúlnak, ismét megszületnek és így tovább, mindig azon a fokozaton, amelyet magatartásukkal, cselekedeteikkel előkészítettek, s ennek megfelelően szenvednek vagy részesülnek a boldogságban. A jónak is kell szenvednie a bűnhődést a rossz tettéért, amelyet valamelyik régi, elmúlt életében követett el. Csak az emelkedhet a jó és rossz fölé, aki már minden tartozását megfizette: ez a tettek következményeitől való végső szabadulás.

– Megvilágosodott elmével ismertetted a karma-tanról szóló felfogást – mondta Káma. – És most, hogy a kezdetektől látod a múltad, látni és hallani akarjuk mi is… Alászállásaidat és megtestesüléseidet.
Káma trónjából nézte a színpadot.

Részlet Polgár Ernő - Káma szolgája című regényéből.
Magyar Napló
Ezoterika fórum
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.