1. Alapvetések a „máguskutatáshoz”
Az összehasonlító vallástörténet-tudomány szolgálatában az elmúlt két évszázad folyamán anyagelvűségi előítéletektől mentesen tevékenykedő kutatók egyöntetű megállapítása szerint az őskultúrák embere a Világmindenség képmására alkotta meg önnön társadalmi modelljét.
E felfogásnak megfelelően minden, az érzékelhető jelenléti síkban megnyilvánuló közösségi viselkedésforma a mítikus Kezdetek idején az istenek által megmutatott égi paradigmával, kozmikus előképpel rendelkezik, amelyet a platóni idea, az egyiptomi ka, a nabateus manat vagy az óiráni dáena képzeteivel egyaránt rokoníthatunk (a felsorolt fogalmak mindegyike az élőlények és dolgok halhatatlan égi képmásait, anyagfeletti ős-sémáit jelenti).
„Quod est inferior, est sicut quod est superior, et quod est superior, est sicut quod est inferior, ad perpetranda miracula rei unius” – foglalja össze a Háromszor Nagy Hermész Smaragdtáblája az átváltoztatás (azaz a Kezdetekkori állapothoz hasonlóvá való „visszaszentelés”) művészete, az alkímia alapelvének tartott Analógia Törvényét – és ez utóbbi norma úgy tűnik, a legkorábbi emberi gondolkodásmód számára egyetemes érvénnyel rendelkezett.
Az ókori szervezett életformák ugyanis mindig az égi rend földi megtestesüléseiként határozták meg önmagukat, legyenek akár faluközösségek, metropoliszok vagy birodalmak.
Az érzékfeletti, „égi” létmódot viszont a szellemnek az anyaggal szembeni felsőbbsége, illetve Istennek a keletkezés és pusztulás színfalai mögött meghúzódó örök jelenléte jellemzi. Éppen ezért a halandók világában megjelenő társadalmi együttélési rendszerekben is a Szellem művészeinek – papoknak, misztikusoknak, sámánoknak – volt feladata a (profán) ittlét és a (szentséges) létfeletti közötti átjárhatóságot biztosítani, a nemanyagi szféra létformáival való kapcsolatot fenntartani, ezáltal az adminisztratív uralom rendjét az Égi Rend szentségi tartalmával állandóan át-és átitatva a közösség létét egyfajta transzcendentális legitimációval ellátni.
Az óind Purusa Szukta (Rig-véda X.90) a brahmanák hivatásrendjét a feláldozott Óriásember fejéből eredezteti, ezáltal is hangsúlyozva a papság „felső”, „égi”, „spirituális” jellegét. Az iráni hagyomány aranykori királya, Gajómart unokája, Hósang egy napon ismeretlen, ragyogó teremtménnyel (a tűzzel) találkozik, amelynek természetét megismerve végrehajtja a történelem első tűzáldozatát, így a perzsa papi rend mintaképévé válik (az utána következő két uralkodó a „harcos” illetve a „földműves” prototípusát alkotja, hogy hármasságuk teljessé tegye a háromosztatú indoiráni társadalom szimbolikus ábrázolását). A latin flamenek tudománya a szabin származású római király, Numa Pompilius avató tanítómesterétől, Egeria nimfától ered. Melkisédeket, a titokzatos szellemi centrum, Sálem papkirályát az „első lévitának” illetve a szakralitásért felelős héber törzs, a léviták ősképének tartják. A példák száma tetszőlegesen szaporítható, ám az archetipikus következtetés azonos: a korábbi világkorszakokból áthagyományozódott Tudás létfeletti eredetű és természetű, az a személy pedig, aki a történeti korok számára közvetíti, nemmateriális erők birtokosa, illetve ilyennek minősülő létformákkal szerves kapcsolatot tart.
Témánk szempontjából fontos megállapítanunk továbbá, hogy az ókori történetírás számos sémaérvényű, toposz-szerűen ismétlődő motívummal rendelkezik, különösen népekkel, hivatásrendekkel és életformákkal kapcsolatban. Egyiptomot például eredendően az „okkult tudományok” szimbolikus hazájának, a varázslók, halottidézők és boszorkányok földjének tartják, nyilvánvaló tehát, hogy Thalész, Szolón, majd Platón és Püthagorasz is egyaránt megfordultak a fáraók birodalmában, egyiptomi mesterektől tanultak, sőt közülük kettőről határozottan állítják, hogy Heliopoliszban, a világmindenséget átdöfő obeliszk kultuszcentrumában Nap-papoktól nyertek beavatást. Az egyiptomiakon kívül az antik korban más kultúrákat, népcsoportokat és országokat is „meggyanúsítottak” azzal, hogy különösen bensőséges viszonyt ápolnak az elveszett világokból ittmaradt érzékfeletti megismerési módokkal, így például az észak-görögországi trákokat, akiknek asszonyai Plutarkhosz szerint eleve varázslónőnek születnek, olyannyira, hogy samanikus énekükkel még a Hold lecsalogatására és hálóval való foglyulejtésére is képesek…
Az efféle, makacsul ismétlődő szerep-motívumoknak megfelelően a dél-iraki Tengerföld lakói, a káldeusok csillagjósi tehetségük, az arkadiai pelaszgok kegyetlen epizódoktól sem mentes hegyi orgiáik, az iráni mágusok viszont őseredeti bölcsességük, a királyok melletti tanácsadói hivatásuk, valamint a belső és a külső fény sajátosságainak tökéletes ismerete miatt példaszerűek. Maga a mágus fogalom egyértelmű fonetikai kapcsolatban áll azzal az ős-indoeurópai gyökkel, amely a szanszkrit maha, a latin magnus, magister, az angol master, mister, a görög megalosz és a magyar mag, magas, magasztos fogalmakban is megtalálható. Az említett kifejezések mindegyike ősiséget, nagyságot, hatalmasságot, uralkodói (mister = úr) vagy szellemi vezetői (magister, master = mester) mivoltot jelent és érzékeltet; ebből következik, hogy úgy a mágia, mint szakértője, a mágus elsősorban spirituális természetű uralmi képesség birtoklására, az érzékek igázására, az őseredeti Egyhez való visszahatolás képességére utal. Számos paleolingvisztikai kutatás vezeti vissza az árpádi vezértörzs elnevezéséből nemzetnevünkké lett magyar fogalom első elemét (mag) ugyanerre az indoeurópai gyökre; az ar viszont általában fényességgel, ragyogással, világossággal, előkelőséggel, avatottsággal kapcsolatos kifejezésekben fordul elő (szanszkrit: arya, óperzsa: ariya, gót: ari-mann, amely utóbbi nemesembert jelent, görög: ariszton stb.) Ha elfogadjuk népnevünk ilyetén való tagolását és a gyökök fenti magyarázatát, akkor eszerint a mag-ar szó „ragyogó avatott”-at, „őseredeti fényt”, vagy éppen „mágus-árját” egyaránt jelenthetett.
A mágusok testületéről számos kutató állítja, hogy hivatásrendi mivoltuk mellett nyelv és vérség tekintetében is egységes csoportot alkottak a méd, majd Akhaimenida vezetésű ókori Irán népi közösségei világában. Az ilyen foglalkozási-etnikai azonosság nem volt éppenséggel ritka az antikvitás korszakában, de még a feudalizmus évszázadaiban sem: a kánaáni Jubál-törzs a Baál-kultusz önkívülettechnikáihoz szükséges énekeseket és zenészeket szolgáltatta, a szamothrakéi kabírok titkos beavatási és mesterségi rítusokat is gyakorló kovácstörzsként működtek, a nyugat-egyiptomi msws (meswes, maswasa) törzs pedig marhatenyésztéssel foglalkozó pásztorok csoportját jelentette. Eszerint a mágusok népe a qutúkkal, a kassúkkal, az elámiakkal, a médekkel, a kimmerekkel és a szkítákkal feltehetően rokonítható, ám azonos vérségi kötelékekkel rendelkező, nyelvi és kulturális önjogúságot élvező törzsi-nemzetségi közösség kellett legyen, mások viszont azt feltételezik, hogy különböző etnikai elemeket is magában foglaló spirituális szövetségként, társaságként (Bund) jelent meg, ahová speciális avatási próbák teljesítésével lehetett bekerülni (mint például a mitanniakon belül a csak katonáskodással foglalkozó marjannuk esetében). Akármelyik értelmezést fogadjuk is el, tény, hogy a mágusok görög, perzsa, latin, föníciai, örmény, szír és egyiptomi forrásokban is megjelennek, a velük kapcsolatos legbőségesebb adatforrást pedig Hérodotosz történeti munkája szolgáltatja.
Alexandriai Kelemen (Protreptikosz 12) szerint az epheszoszi Hérakleitosz, a minden mozog dialektikus idealizmusát hirdető kisázsiai hellén bölcselő a mágusok tevékenységét, mint lunáris-tellurikus jellegű „éjszakai” kultuszrendszert, a bakkhánsok és menádok testületével együtt ítélte el (a legtöbb forrásunk éppen ellenkezőleg, a mágusok tanításainak inkább szoláris-maszkulin, nap-és tűzimádó, „nappali” jelleget tulajdonít). Megjegyezzük, maga Hérakleitosz (Püthagoraszhoz hasonlóan) azt vallotta, hogy az Univerzum szíve, belső magja a Halhatatlan Tűz: ez a tanítás viszont erőteljesen emlékeztet egyes zoroasztriánus zsoltárok kozmogóniájára (pl. Atash Nyajis III-IV). Xenophón azt állítja, hogy a mágusok „minden vallásos tevékenységben jártasak”, valamint azt, hogy „himnuszokat énekelnek a felkelő naphoz és minden ismert istenséghez.” Gondolhatunk itt a magyar táltosperek jegyzőkönyveiben is felmerült azon vádra, amely szerint egy idős táltos „napfelkeltekor felment a dombra és kitárt karral üdvözölte a Napot”, de a vállra vetett leopárdbőrt viselő heliopoliszi Ré-papok naponta lerótt kultusztevékenységére is (utóbbi alapján hajnalonta magasra emelt karral, kifelé fordított tenyerekkel köszöntötték az életadó csillagot).
A már említett Hérodotosz a görög-perzsa háborúkról szóló munkájában számos bekezdést szentel a mágusok jellemzésének. Álláspontja alapján a Déiokész (Daiakku) egyesítette méd törzsek között a buszészok, parétakoinoszok, sztrukhatok, arizanthoszok és budioszok mellett a mágusok önálló törzsi egységként szerepeltek. Asztüagész, méd uralkodó idején már mint hivatásos udvari álomfejtők állnak előttünk. Az álmok értelmezése az első (szellemi, papi) hivatásrend számára minden szakrális civilizációban alapvető fontosságú feladat, hiszen a még nem varázstalanított emberi gondolkodás a körülötte megnyilvánuló mikro-és makrokoszmoszt is képnek, jelnek, feltörésre, megfejtésre váró kódok halmazának értékeli, beleértve önmaga teljességét is, mint a legdrámaibb eredetű szimbólumot (lásd a thébai Szfinx talányától az „ismerd meg önmagad!” norma felállításáig is eljutó görög gondolkodást). Az álmok értelmezése az egyiptomi udvarban (utalunk itt a szem-papok tevékenységére) és az újbabilóniai káldeus arisztokrata körökben is ismert technika az érzéki jelenségek fátyolán való keresztülhatolás szolgálatában (vö. Dániel álomfejtői karrierével II.Nabú-kudurri-uszur palotájában). Egy további lényeges adat Hérodotosztól a mágusok szertartáspapi feladatkörére utal, hiszen a görög történetíró szerint a perzsáknál, miután egy magánember elvégezte áldozatát, „megjelenik egy mágus és dalt énekel az istenek származásáról – legalábbis azt állítják, hogy ez az ének valóban arról szól.
A törvény nem engedi, hogy bárki mágus nélkül mutasson be áldozatot…” (I.132). Az ének hatalma Zarathusztra vallásában is középponti jelentőséggel bír: a párszi mitológia az igazak lakhelyét, a nyugati Paradicsomot a Dal Házának nevezi és szembeállítja az Alvilággal, ahol a Káosz lételőtti csendjén hatolnak át a bűnösök jajkiáltásai. A mágusoknak juttatott rituális jogok és kötelességek sorában tehát a szertartást kísérő epikus énekmondóét is felismerhetjük, amely a görög rapszodoszok, az óizlandi völvák, a brit bárdok, az óír filik illetve a magyar regösök szerepkörére emlékeztet. Hasonlóképp kiemelendő, hogy Hérodotosz a mágusoknak tulajdonítja a párszi személyi rítusok rendjéből jól ismert holttest-kitevés szokását: ennek értelmében a halottat elsőként a ragadozó állatok tisztítják meg húsától, és csak ezután temetik el a csontvázat (I.140). A rítus mögött feltehetőleg samanikus eredetű hiedelmek húzódnak. Az összehasonlító vallástörténet minden kontinensről ismeri azt a képzetet, amely szerint az újjászületéssel felérő beavatás során a jelöltet „profán” húsától megfosztják (a tunguz sámánavatásban egy óriás Ragadozómadár-Anya végzi el ezt a munkát, de ugyanezt a jelenetet látjuk a Catal Hüyük VII. évezredi Istennő-templomában talált ábrázoláson is), azért, hogy új, immár szent, halhatatlan „fény-hússal” lássák el (a tibeti bön rituáléban szereplő gcsöd-szertartás meditációjában ugyanez a képzet, az újjászületési célzatú csontvázzá válás szerepel). Hérodotosz azt állítja, hogy a perzsák közül egyesek szintén így temetkeznek, ám a mágusok mindegyike feltétlenül ezt az eljárást követi: ebből a komparatív mítoszkutató számára egyenesen következik, hogy a csontból-élet archetípusa a mágustörzsnél, mint avatási folyamatokban tökéletesen jártas hivatásrendnél szintén közismertségnek örvendett.
(Folytatjuk)
Az ókori szervezett életformák ugyanis mindig az égi rend földi megtestesüléseiként határozták meg önmagukat, legyenek akár faluközösségek, metropoliszok vagy birodalmak. Az érzékfeletti, "égi" létmódot viszont a szellemnek az anyaggal szembeni felsőbbsége,
Tetszett a cikk?



