Hónom alatt a szürke lópokrócba kötözött fogdai motyómmal állok a zárkán végigömlő holdsugár-szőnyeg közepén. Lábujjhegyen surranok a priccs körvonalai felé, hogy ráhelyezve bontsam ki a batyut, ám tapintatom hiába: a szerencsétlen bútor felnyög a hátizsákom súlya alatt.

2004 október hetedike, éjjel tizenegy óra a Szászház utcai kihallgatóirodában. Az íróasztal mögött két tisztviselőnő, az asztalon üdítőspalackok, plüsskabalák, névre szóló teásbögrék barátságos kavalkádja. Három tenger mosta egykori Hazánk megyetérképe a falon; mellette falinaptár, amelyen a tányérsapkás, mosolygós rendőrt ábrázoló életkép utal csak az amúgy szinte cinikusan kedélyes iroda hollétére. A két asszony előzékenyen eltünteti a rumlit az asztalról és egyfajta gondoskodó udvariassággal kérnek meg a fogdai elhelyezésemet elrendelő papiros aláírására. Miután kigyönyörködték magukat cirkalmas bé és dé betűimben, a virágnevéhez virágos pulóvert viselő idősebb tiszthölgy nekem szegezi a már nem a kihallgatáshoz tartozó utolsó kérdést:

- Ugye maga…hm, hogyan is fogalmazzam…, szóval sok könyvet olvasott, idegen nyelveket beszélő, meglehetősen iskolázott fiatal nő. Mielőtt elkezdte volna ezt a…ezt az országmegváltósdit…mivel is foglalkozott, ha szabad kérdeznem?
(Miért érdekel ez téged? Mit tudtok ti az egészről? Könyörgöm, vigyetek már végre a zárkámba! Fehér kiscica fényképe az íróasztal oldalára ragasztva. Egy édeskedő kihallgató éppen olyan, mint az egérrel játszadozó macska…)
- Mitológiával.- nézek egyenesen a szeme közé. – Egészen pontosan összehasonlító vallástörténettel, vallásfilozófiával és mítoszkutatással.
- Hmm… ez nagyon tudományosan hangzik…- mosolyog a másik nő bizonytalanul. – Mit kutat ön voltaképpen?
(Jó kérdés. A végső valóságot. A titkok titkát. A Bölcsek Kövét. „Mi vár túl az ajtón? Tudni akarom!” De Nacsikétasz messze van. India messze van. A mitológia messze van. Ez most a 2004/2/566-os szabálysértési ügy. Én most Bácsfi Diána, rendzavarás szabálysértésében eljárás alá vont személy vagyok. Nagyon kérlek benneteket, ne keverjétek ide a mitológust! Fáj…)
- Az a lényeg – kezdem, mintha ködbe tűnt arcú tanítványaimnak magyaráznék egy derűs kávéházi estén -, hogy a tudósok megfigyelték, akármelyik, térben és időben egymástól hatalmas távolságra eső embercsoport mítoszait, legendáit vagy népmeséit vizsgáljuk, mindig ugyanazokat, egészen ugyanazokat a témákat, motívumokat látjuk ismétlődni. Mindenhol megtalálják az elsüllyedt aranykori szigetet. Mindenhol megmássza a hérosz a Világfát és próbatételei jutalmául mindenhol elnyeri az Istennőt megszemélyesítő leányt. Mindenhol szerepelnek óriások, akikkel az istenek hosszú háborúkat vívtak. Ha csak egy példát említünk, ugye, a maja-kicséknél éppen úgy volt özönvízmítosz, mint a Bibliában…
- Ahá, értem…- szakít félbe minden meggyőződés nélkül a virágospulóveres. – És ennek az egésznek mi a, hogyismondjam, gyakorlati haszna?
(Szűzanyám! Mi a haszna a csillagoknak? Mi a haszna a társadalomnak? Mi a haszna a szeretetnek? Bárki is legyél, Te, Odaát, mentsd meg az emberiséget az utilitaristáktól…)
- Fegyver. – vágom rá egyszerűen. – Az összehasonlító vallástörténet fegyver. Segítségével megismerhetjük az ideák világát és végleg megcáfolhatjuk az anyagelvűséget. Térdre kényszeríthetjük az észcentrikus nyugati filozófiát. Megvalósulhat egy új humanizmus…az Aranykor…a Vízöntő világkorszakának huszonegyedik századi reneszánsza…
Immár teljesen megzavarodva néznek össze. Te jó ég, ezek még azt hiszik, hogy valami térítő, vagy prófétaféle vagyok…
- De hát akkor miért nem ezt csinálja? – veszi vissza a szót a virágospulóveres. - Már ne haragudjon, nem akarom lebeszélni… de mire való ez a politikai akármi? Miért nem a mítoszokkal foglalkozik?
Süket csend. Mit mondhatnék erre? Tényleg, miért is? Miért is nem?
Hangok a lépcsőházból. Értem jöttek. De jó, legalább nem kell válaszolnom…
A tányérsapkás rendőr mintha gúnyosan vigyorogna utánam a falinaptárról.

Hajnali egy óra lehet. Legalábbis egészet üt a domonkosrendi templom mély, kongó hangú harangja. Autók dübörögnek végig a Dózsa György úton. Hónom alatt a szürke lópokrócba kötözött fogdai motyómmal állok a zárkán végigömlő holdsugár-szőnyeg közepén. Lábujjhegyen surranok a priccs körvonalai felé, hogy ráhelyezve bontsam ki a batyut, ám tapintatom hiába: a szerencsétlen bútor felnyög a hátizsákom súlya alatt. Még csak ez kellett. Felébresztettem a zárkatársamat. Felsóhajt, megfordul, majd felül az ágyában. Szomorú mosoly ömlik szét a fiatal nő távolkeleti vonásain.
- Szi-a… - súgja furcsa hangsúllyal az éjszakába.
- Szia… - válaszolom halkan. – Értesz magyarul?
- Kicsit ért, csak kicsit... te magyar vagy?
- Igen… és te honnan jöttél?
- Mongol vagyok… Mongólia. Ulanbator… - nyögi ki nehezen a szavakat, rám meresztve egzotikus vágású szemeit.
- Miért vagy itt? Mit csináltál, hogy ide hoztak?
- Én… el… jöttem mongolországból, azt hittem, itt jó lesz. Itt munka lesz. Dolgozni… akartam. Magyarnak jobb, mint nekünk. Mongolnak otthon nincs munka. Nincs pénz. Keleti pályaudvaron rendőr kérdezte… kereste, nem tudom magyar, my passport…
- Az útleveledet… - segítem ki a szót.
- Igen, utle… ut-le-velemet. Nem volt nekem. Ide hoztak. Már hét hónap óta ide zárva… sóhajtja keserűen. – És… te miért lettél itt?
(Jézusom, hogy kéne ezt elmagyaráznom. Pedig azt akarom, hogy értse. Neki szívesebben mesélek, mint a virágospulóveresnek.)
- Én azt akartam… - tagolom hangosan – hogy Magyarország szabad legyen. Legyen munka. Ne legyen szegény és gazdag. Szabadság. Érted? Ezért hoztak ide.
- Sza-bad-sag… - ízlelgeti bizonytalanul a szót.
- Freiheit. Freedom. Liberté…- próbálkozom újra.
- Freedom? – csillan fel arcán a megértés. - Sza-badsag?
- Igen! Igen! – kiáltom lelkesen, a priccsre huppanva. – Ezt akartam… a magyaroknak!
(Remek! Csak kicsivel lóg ki a párnaszivacsom a huzatból. Kinyújtózom és magamra húzom a takarót.)
A másik priccsen döbbent hallgatás. Majd félénken megkérdezi:
- És… ezért zártak tégedet ide? Csak, mert akartad… szabadsag? Hogy… hívnak? A neved?
- Diána… jó éjt… - hunyom le a szemeimet. Egyszerre áraszt el a fáradtság. Több mint tíz órát ültem az előállítóban. Aludnom kell.
- Szegeny Diana… Szabadsag… - sóhajt búcsúzóul a kis mongol és a következő pillanatban végleg ráhull zárkánkra a csend.

2004 október tizedike, Gyorskocsi utca. Átkísérés, teljes fedezet alatt. Előrebilincselt kezekkel, két fegyőr által közrefogva lépkedek az arcomat simogató napsugár késő délutáni bágyadtságában. A kihalt utcán a szokottnál ritkábban szegezi rám rémült tekintetét néhány arrafelé siető budai polgár: kutyát sétáltató öregúr, aki ijedtében elrántja mellőlem kedvencét, egy babakocsis fiatalasszony pedig sopánkodva részletezi mobiltelefonjába a rendkívüli látványosság paramétereit. A magasabbik őr – kalácsképű, pirospozsgás, láthatóan vidéki fickó – elutasítóan hivatalos képet vág a bámészkodókra és meggyorsítja lépteit; pórázom következtében nekem is szaporáznom kell. Kerítés mögött bordókötényes nénike metszőollót csattogtatva nyírja a sövényt. Megfáradt szemeiben a vastag szemüveg mögött szánalom csillan, fejcsóválása láthatóan őreimnek szól, majd jobbnak látja visszafordulni a jázminbokorhoz. Milyen lenne odaszaladni hozzá és megköszönni - üti fej a fejét egy megmagyarázhatatlan ötlet elmémben, – azt, hogy nem tart láncon vezetett vadállatnak… Ugyan már. A bilincs miatt úgysem lehetne. Ostobaság.

A bilincs? Te jó Isten, dehogynem lehetne. A karabíneres acélbilincseket még a kapitányságon állították minimális méretre, ám vézna gyerekcsuklóim számára így is túl tágnak bizonyulnak, egy rántással ki tudnám magam szabadítani. Jézus, ezért minimum fegyelmit kap a kalácsképű fiatal őrmester, de lehet, hogy le is fokozzák… hiszen az űrlapon láttam, hogy a fogvatartottat különösen szigorú biztonsági intézkedések mellett kérjük átkísérni…!

- Elnézést… - rázom meg orra előtt bilincseimet – szóval, ez egy kissé nagy nekem, és nem lehet tovább szűkíteni… ez így szabályszerű?
- Álljunk meg, Sanyi! – int oda az alacsonyabb fegyőrnek. – Jó, hogy szólt… hát ez éppen nem szabályszerű, de mi a fenét csináljunk? – mormogja a fogai között, a bilincset tapogatva.
- Nézzék meg! – mondom hangosabban, felbátorodva. – Ki tudom húzni a kezeimet és vissza is tudom dugni! - Szavaimat bemutatóval illusztrálom: lehúzom a karkötőt, majd a zavart rendőrökre mosolyogva vissza is húzom csuklómra. – Hát most mi legyen?
A fegyőrök egymásra néznek. A kalácsképű őr vállat von.
-Tudja mit? Fogja!
Hát jó. Legyen. Én fogom, ha kell.
Megragadom jobb kézzel a bal bilincset, ballal pedig a jobbikat, és szorosan tartom őket, ha már nem készítettek a magamfajta vékonydongájú értelmiségire passzoló méretet.

Mélykút. Büntetésvégrehajtási Intézet. Szögesdrótkerítés, villanypásztor, mértani pontossággal beállított sövény-nyomvonal. Kendőzetlenül könyörtelen büntetőtelep, ahol a végenincs kiskunsági pusztán egymást érik az üzemépületek, takarmánysilók és disznóólak, betonkeverő hengerek, kukoricaföldek, gépházak és lenfeldolgozók, majd ólak, megint ólak: számtalan fásult arcú, fénytelen szemű, kék formaruhás elítélt foglalkoztatásának helyszínei. Engem egy valaha konyhának használt hosszú tanyasi vályogház végén szállásoltak el, a mélykúti női fegyintézmény egyetlen egyszemélyes zárkájában. A novemberi nap sápadt korongja utolsót csillan a rácsok szegélyezte látóhatár felett.

Friss széna illatát sodorja hozzám a szél; a ködfátyoltakaró mögül ki-kidugják fejüket az első pislákoló csillagok. A nagy, fehér kandúr – akit a fegyencnők minden ebédosztáskor derekasan megabajgatnak, miközben az őrök „a macskát békén hagyni!” – paranccsal próbálják fenntartani a rendet - szóval, a közkedvelt nagy, fehér kandúr végigoson a kerítésen, majd lustán felszökken a szögesdrót tetejére. Hűvös lesz az éjjel. Törülközőmmel kihajtom az utolsó legyeket a zárkámból. Ideje lefeküdni. Ám a könnyű feledéssel kecsegtető álom nehezebben érkezik hozzám, mint eddig fogságom akármelyik éjszakáján. A miért-ek koboldserege kalapáccsal üti belülről halántékomat; nyaki verőerem pedig izgatott ritmust zakatol. El-ron-tot-tad, el-ron-tot-tad – dobogja mellkasomban a kétségbeesett sebességgel dolgozó motor. Nincs-me-nek-vés. Nincs-fel-ol-dás. El-ron-tot-tad. El-ron-tot-tad. Hagyd abba, ne kínozz! – sikoltom némán saját szívemnek. Én nem követtem el semmit! Nem ártottam szántszándékkal senki élőlénynek. Tiszta vagyok, és Te, huszonhat éve hűségesen lüktető szívem, Te sem fogsz könnyebbet nyomni az íbiszfejű Thot alvilági mérlegserpenyőjében Maat istenasszony strucctollánál. Ha majd eljön az időm, én is megvallhatom odaát az Isteni Kilencség előtt, hogy tiszta vagyok. Tiszta vagyok. Tiszta vagyok…

Különös álmot látok azon az éjszakán. Álmomban a 2003-ban szeretett isteneihez távozott Kákosy professzor úr áll a zárkám közepén, közvetlenül a priccsem mellett. Annak idején mélységes tiszteletet és valóságos tanítványi szeretetet éreztem a hófehér hajú, galambszelíd egyiptológus iránt, aki a tőle megszokott türelemmel olvasta végig tetemes jegyzetanyagot tartalmazó vallásfilozófiai esszémet, azért, hogy munkámat első Tudományos Ösztöndíjam elnyerésére ajánlja. Napokon keresztül folytattunk rendkívül izgalmas beszélgetéseket kicsinyke irodájában a mítoszokról, és még ma is mélyen sajnálom, hogy akkor, utolsó földi napjainak egyikén nem látogattam meg hozzá illően békésen viselt kórházi magányában. Álombeli tanárom nem szól hozzám, csak áll, áll, némán, leírhatatlan szomorúsággal és egy csöppnyi „mit tettél magaddal…”-értelmű váddal szemeiben; az ébrenlétben megtagadott könnyek most korlátukat vesztve folynak elő arcomra, míg mesterem alakja megkerülhetetlen kérdések sorozatává sűrűsödik, vakvágányra csúszott életem kérdéseivé, végül, a könnyfátyolon át rápillantva, egy piciny mosolyt fedezek fel bujkálni arcvonásain, bátorítót, vigasztalót, megértőt, ezután a jelenés halványodni kezd, belevész a zárka névtelen félhomályának szövedékeibe, hogy végül a hajnal öt órakor minden körletben felkapcsolt neonvilágítás intse vissza végleg oda, ahonnan jött: eltemetett emlékeim birodalmába.

Előző rész
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.