2004. szeptember tizenkettedike, hajnal 4 óra. Pár perce ért véget kihallgatásom az irodán, amelynek során az uralom képviselői megállapították, hogy filozófiai nézeteim – ahogyan ők mondották – „veszélyesek a társadalomra”, ezért „izgatás alapos gyanújával a jelen időponttal kezdődően őrizetbe vesznek”, fogságomat pedig minden bizonnyal a pinceszinten elhelyezkedő zárkák egyikében fogom eltölteni.
Még ennek megtörténte előtt részletesen kikérdeztek életemről, küldetésemről, tevékenységemről; a jegyzőkönyvet vezető tiszt furcsa félmosollyal gépelte a fogdai elhelyezésemet elrendelő okmány megfelelő rovatába azt, hogy foglalkozásom
„régészet, egyiptológia, filozófia szakos egyetemi hallgató, vallástörténész-mítoszkutató”, az általam ismert idegen nyelvekre rákérdező rubrika kitöltésénél pedig láthatóan kifogtak szegényen a „szanszkrit”, a „hieroglif egyiptomi” és a „démotikus egyiptomi” elnevezései, úgyhogy betűzéssel segítettem rajta. Már túl voltam a megható rítuson, amelynek során mostani életemben először fűzték bilincsbe csuklóimat, átvezetve a karikákon egy, a kutyákéhoz hasonló vékony bőrpórázt, amikor a gépíró tiszt utoljára megkockáztatja a félénk kérdést, ugyan áruljam már el, honnan ismerem e furcsa nyelveket, és különben is, miféle nép beszéli azt az ördöngös elnevezésű szanszkritot. Groteszk jelenet következik, egy majd félórás előadás, amelyet a hivatali székeiket felém fordító, nyomozókból lett alkalmi hallgatóimnak úgy tartok meg, hogy szokásosan heves kézmozdulataimat a különös karkötőkkel együtt kell végeznem; a póráz végét tartó, a kultúrtörténeti eszmefuttatást különösen lelkesen figyelő fogdaőr pedig majdnem elfeledkezik arról, hogy itt az idő a zárkába kísérésemre, hiszen ezek a percek már az őrizeti időtartamból futnak. Szelíden megrántja a pórázt: indulunk. A reám meredő arcokon látszik, hogy szinte sajnálják a „kicsöngetést”. Én is.
(…)
Éjjel felriadok: túl hevesen mozdultam álmomban és az alacsony priccsről félig a betonpadlóra kerültem. Édesanyám kezéért nyúlok, ám az acélajtó résén át szemembe világító zseblámpafény kijózanít. A felismerés, hogy a négy, ismeretlen foglyok obszcén bejegyzéseivel tarkára firkált fal, a súlyos, zöldre mázolt etetőnyílásos ajtó és a fátyolsűrű ráccsal rostélyozott ablak egyaránt elzár tőlem napfényt, esőt, boldogságot és fájdalmat, barátokat és ellenfeleket, kizárja az élet és a társadalom hangjait, a galambok reggeli búgását, a harmat csillogását, a mozgást, a lélegzetet és a lélegzet megállását, igen, még kizárja az elmúlást is, mert a zárka egy állandósult iszonyatba fagyott Jelen, az Itt és Most, Mindig és Soha gyűlöletes, mámorító esszenciája, - tehát a felismerés oly erővel üt homlokon, hogy muszáj felülnöm a priccsen. Percekig bámulok a tapintható éjszakába és ez az éjszaka hangok nélkül suttogja agyamba megnevezhetetlen kérdéseim válaszát; én elfúlva hallgatom a nem szavakból álló tanítást, végül némaság-mesterem elenged, így fejemet a kiszakadt belsejű szivacspárnára hajthatom, azaz, csak hajtanám, ha nem érezném zárkámban a magasabb Erő minden sejtet áramként borzongató megnyilvánulását. Jelenléti érzésem hamarosan égszínkék ruhás, csillagkoronás asszonyalakká sűrűsödik: a priccs szélén ül, lassan-lassan felém fordítja hattyúnyakát, már látom habfehér arcát, életet mosolygó búzamag-szemeit, almapiros ajkait, koszorúba font kenyérillatú haját, már felém nyújtja hívogatóan a karcsú, fényből szőtt ujjakat, amelyeket én a szomjazó szenvedélyével megragadok, kezeink összekulcsolódnak, húsujjak és fényujjak keresik egymást lázasan, végül lassan átkarol, hogy fejemet királynői ruhája redőibe fúrhassam és megnyugodva, mint a gyermek, aludjak immár reggelig.
(…)
Beavatás. A módszer: a tanítvány tudatának kiszakítása a hétköznapi élet megszokott feltételei közül. A cél: a tanítvány, mint „ember” szétzúzása, összetörése, megölése által az immár lélekszárnyain a dolgok valójába hatolni képes „Ember” létreszülése. Az avató tanítómester mindig az „anya” archetípusának képviseletében jár: az óind bráhmanavatásban például a guru rituálisan a lábai közül húzza elő a szellemi értelemben belőle újjászületett, immár avatott brahmacarint.
A módszerek azonban – főként a szakrális síkon idegenül mozgó kívülállók számára – különösek, meghökkentők, sőt előfordul, hogy első hallásra undorítónak, félelmetesnek, vagy brutálisan kegyetlennek tűnnek. Az indiai aghórák elégetett holttesteket falnak fel, a kaphalikák emberkoponyákból isznak és táplálkoznak.
Egyes tantrikus irányzatokban előfordul, hogy az avatandók élő óriásrovarokat nyelnek le, illetve – ez a vamacari tantrára különösen jellemző – a brahman kasztbeli tanítványoknak kaszton kívüli, szutykos prostituálttal kell szeretkezniük.
Az ausztrál jualaji és wiradjuri törzseknél jellegzetes a jelölt metszőfogának kitörése, számos polinéziai népnél az avatási csonkítás pedig a nyelv átfúrásában, az arc sebhelyessé vagdalásában, esetleg tetoválás készítésében nyilvánul meg. Az esszénusoknál és a babilóni Marduk-rítusban arcul ütötték a jelölteket, ez a Nyugat világában a középkor lovaggá ütési ceremóniájává szelídült, bár az „ütés” motívuma még őrzi a rítus egykor feltehetőleg könyörtelen voltának emlékét. Az eddig említett rítusokban a testi fájdalom illetve a hétköznapi tudat által „önmagunknak” észlelt test megcsonkítása jelzi az éles cezúrát „egyéni lét” és „transzcendens – azaz avatotti – lét” között; fontos azonban a léleknek szokatlan szituációk felidézése általi önlegyőzés gyakorlatának megtapasztalása is.
A szibériai mandzsu-tunguzoknál az avatandó egyedül hagyja el faluját, hogy a tajga hosszú telének magányában merüljön elmélkedésébe, majd testét és elméjét bacchusi önkívület szállhassa meg; ennek során puszta kézzel vadállatokat öl, melyeknek véres húsát fogaival szaggatja szét; mezítelenül, sebzett állatként ordítva rohan vissza falujába, majd kataleptikus álomba merül; ha eszméletét visszanyeri, immár az egész közösség az extázis mesterének, sámánnak ismeri el. A ngadzsu-dajákoknál a jelöltet sásfonat kunyhóba, egyes észak-amerikai törzseknél földbe vájt gödörbe zárják; az ausztrál arunták „orvosságos emberei” pedig ember nem járta helyek barlangjaiban hagyják tanítványaikat, ahol bizonyos időt egyedül, jobban mondva az ősök szellemeivel kell eltölteniük; ha a próbát kiállták, úgy immár maguk is gyógyítóként térnek vissza falvaikba.
A „börtön” archetípusát vallástörténészként jómagam évek óta a külső ego, az önzés és büszkeség elhallgattatására alkalmas avatási eszköz szinonímájaként értelmeztem; akkor és ott, az Aradi utcai zárkában azonban számomra is élő jelevalósággá magasztosult az addig mindössze elmém által tárolt néprajztudományi ismeret.
Keveset mondok, ha azt állítom, zárkám csendjében többször látogattak meg istenek, istennők, mint ahányszor a hivatásuk által maguk is mosolytalan rabokká fásult fegyőrök; még kevesebbet, ha leírom, micsoda nagyszerű kegyelemdöfés volt haldokló büszkeségemnek az, hogy nevem helyett „105-ös”-nek szólítottak,
hogy cipőfűzőmtől és nadrágomat tartó övemtől megfosztva lógó ingben, lépteim nyomán folyton lemaradni akaró lábbeliben vittek magas rangú nyomozótisztek elé; hogy karórámat is elvették, így avatásom tökéletesen téren és időn kívül, a mérhető tartam nélküli percek ólomzuhatagában indulhatott meg.
Vegetáriánus életmódomat tiszteletben tartották, én ennek ellenére rendszerint érintetlenül küldtem vissza a nyomorúságos csajkát: a helyszín és a helyzet olyannyira ideális volt a test követelésének és a lélek vágyainak elhallgattatására, hogy nem mulaszthattam el a böjtre hívogató alkalmat. Az Istenanya első éjszakai látogatása után minden napot a csendes elmélkedésnek, naplóim folytatásának és új könyvem első fejezetei elkészítésének szenteltem; a lámpaoltást követő éjjelek pedig vagy imával-virrasztással, vagy mély és boldog álommal telve hozták el számomra az odakint madárdallal, idebent a neoncső felkapcsolásával hírül adott hajnalt. Versek tört sorait rótta golyóstollam a priccsre terített iskolai irka lapjain és éreztem édesanyám bánatát, amint egy közeli kapualjban kisírt szemmel várja szabadulásomat; sejtelmeimben azonban ott voltak a bulvárlapok újságírói is, akik ugrásra és botrányra készen cirkáltak az engem őrző komor épülettömböt szegélyező utcák körül. Rabságom ideje alatt egyetlenegyszer nem hagyta el sem nevetés, sem panaszszó ajkamat, ahogyan könnynek vagy sóhajnak sem lehetett tanúja a zárkám; szabadulásom hírét pedig olyan egykedvű arccal fogadtam, hogy az örömteli parancsot velem közlő őr azt gondolta, talán nem értettem meg jól, hogy visszakapom ingóságaimat és távozhatok; rajtam viszont éppen ekkor villant át a felismerés: rabtartóim végig rabnak néztek, én pedig soha nem voltam ennyire erősen és valóságosan szabad, mint a 10-es zárka 105-ös számú fogvatartottaként.
Nem engem vezettek végig pórázon az épület kongó folyosóin, csak a testemet. Nem én kívántam epedve a mindennapi séta során vigasztalóan rám mosolygó végre-valódi napfényt, csak az érzékeim. Nem én néztem keserű daccal a nap mint nap reám nyitók hol kíváncsi, hol gúnyos, hol részvéttelen ábrázatába, hanem a lelkem.
Én nem vagyok ez a test. Én nem vagyok ez az elme. Én nem vagyok ez a lélek. Én Fény vagyok. Fény vagyok. Fény vagyok. Szabad, bűntelen, érzéketlen, oszthatatlan, örökké változatlan, örökké derűs Fény.
A vakmerő lépések közeledtére az Alvilág szélesre tárta fel kapuit. A hérosz alászállása megkezdődött.
2005 augusztus 29, Budapest
Bácsfi Diána
2004. szeptember tizenkettedike, hajnal 4 óra. Pár perce ért véget kihallgatásom az irodán, amelynek során az uralom képviselői megállapították, hogy filozófiai nézeteim - ahogyan ők mondották - "veszélyesek a társadalomra"
Tetszett a cikk?



