A Nap. i.e. 10.998-tól 8838-ig vándorolt a természetének leginkább megfelelő Oroszlán jegyben. Ez a Napistenek, a teremtő istenek ideje, mely az "aranykor" ősi tisztaságát, egyensúlyát és bölcsességét hirdette. Éppen ezért a világ számos vallása Atlantiszt követve a Napkultuszt helyezte a középpontba.
A Nap képviseli a Logoszt, a tudatosság kozmikus ősprincípiumát, a teremtői, atyai attitűdöt, az élet forrását. Az ókori Egyiptomban a napisten, Ra egy tojásból született. Nut égistennő vitte a hátán a mennyekbe, és így az egész világ ura és teremtője lett.
Később a születés és újjászületés istenével, Osiris-szel azonosították, mert minden reggel maga is újjászületik.
Más forrásokban kezdetben volt az ősvíz, Nun, és ebből kelt fel diadalmasan a Nap és indult el égi pályáján. Eszerint az verzió szerint a világ minden reggel újra teremtődik, mikor felkel a Nap.
Ra-t Horus-szal is azonosították, Ra-Harakhte alakban, a napkorongot tartó sólyom képében, fején az Uraeus-kígyóval díszített napkoronggal. Harakhte jelentése: a horizont Horus-a.
A szárnyas napkorong regéje igen népszerű volt Egyiptomban: Ra-Harakhte Núbiába utazott a Níluson, hogy megküzdjön az ellenségeivel, többek között a sötétség, az éjszaka, a viharok, a napfogyatkozások szörnyetegeivel. Minthogy egyedül nem bírt velük, Hor-Behedti a segítségére sietett, és egymás után felvette a napszimbólumok alakját. Először a szárnyas napkorong képét öltötte fel, felszállt az Égbe és megsemmisítette a lázadókat. Ekkor Ra-Harakhte visszaindult a bárkával, de Hor-Behedti látta, hogy az isten ellenségei krokodilok és vízilovak (sötétségdémonok) alakjában ellepték a Nílus vizét, ezért "sokszínű sólyom és nagy szárnyas Nap" alakjában fölfegyverezte embereit, és sokakat elpusztítottak az ellenség seregeiből.
Ezután a gonoszok vezérét, Seth-et verte meg Hor, majd hol sólyom, hol oroszlán, de főként a szárnyas nap képében folytatta a háborút a Fénybirodalom minden fenyegetett pontján a győzelemig.
Edfuba visszatérve ezért Ra megparancsolta Thotnak, hogy a szárnyas napkorong képét, mely olyan derekasan helytállt és megvédte őt, helyezze el mindenütt, ahol az istenek és istennők laknak.
Ezért áll a kép a templomkapuk felett, hogy hasonló védelmet nyújtson minden rossz ellen. Ez a folyton megújuló harc mutatkozik meg minden éjszaka Ra alvilági útjában.
Az egyiptomiak hite szerint a Nap éjszakai harcai miatt vörös az ég minden reggel. Ra különböző azonosságai hármasságot alkotnak.
Horus, a sólyomisten a fiatalság, a felkelő Nap jelképe. Ra a zeniten álló, kiteljesedett, tündöklő Nap, Atum pedig a fáradt öregember, a lenyugvó Nap szimbóluma.
Az akkád mitológiában Samas a napisten, aki fokozatosan vált az igazság istenévé. Egyben ő volt a főistene is a pantheonnak. Isteni tulajdonságai, a Kittu (jog) és a Mísaru (Igazság) önálló istenségként is szerepeltek.
Samas a babiloni kozmogóniában Mardukként bukkant fel. Eredeti sumer neve: Amar-Utuk, azaz Utu, a Napisten Borja. Ő az emberek és istenek tetteiek mérlegelője (Osirishoz hasonlóan), és az arra méltók segítője. Később annyira eldeformálódott ez az eredetileg békés egymásnak megfeleltetés, hogy a többi istent Marduk megnyilvánulási formáinak nyilvánították, így Samast a Napkelte Marduk-ának tartották.
Igen erősen nyilvánult meg a Napkultusz a prekolumbián magaskultúrák esetében is. A napisten papjai a társadalom legfelsőbb rétegéhez tartoztak. Az inkáknál például a papok mellet a napszűzek is a napistent szolgálták. E hivatásra nyolcéves kislányokat választottak, akik azután zárt falak között nevelkedtek. Többségük azután a Nap, azaz az Inka menyasszonya lett. Nagy ünnepeken a szertartások bonyolításában segédkeztek, aki hozzájuk ért, az halállal lakolt.
A muiszkáknál duális világkép uralkodott: pantheonjuk két fő alakja Sua, a Nap és Chia, a Hold.
A maja vallás központi helyén szintén a Nap állt, a zene, a költészet és a vadászat patrónusa.
Az őket követő aztékok véres emberáldozatokkal tisztelték meg isteneiket. Szintén több istent tiszteltek Napként, akár az egyiptomiak. Tezcatlipoca (Füstölgő Tükör) a lenyugvó nap, a nagy átalakító, az életet adó és elvevő, akinek minden tavasszal egy ifjút áldoztak.
Huitzilopochtli (Déli Kolibri) a déli nap, az ifjú harcos, aki minden nap újjászületik és legyőzi a csillagokat. Az elesett harcosok lelkei viszik fel a zenitre, és a gyermekszülésbe belehalt asszonyok lelkei viszik tovább nyugatra, ahol meghal, hogy reggel újjáéledjen. Csak embervérrel táplálkozik.
A klasszikus politeista vallásokban a Nap általában a főisten képében jelenik meg, de gyakran áll mellette egy elkülönült Napisten is, mint például a görögöknél Héliosz vagy Apolló. Héliosz kocsija hozza fel minden reggel testvére, a "rózsaujjú" Éosz (Hajnal) jelzésére szekerén a napot a tengerből. Végighalad vele az égbolton, majd eltűnik nyugaton, az aranyalmákat őrző Heszperidák kertje felé. Szárnyas lovai tüzesek, rakoncátlanok, ha gyakorlatlan kéz fogja a gyeplőt, könnyen elragadják a kocsit, és akkor tűzbe borulhat az egész világ. Apolló a rómaiaknál Sol néven élt tovább.
A germánok napistene Baldr volt, kinek mondabeli halála mintegy előjátéka a végpusztulásnak.
Indiában a Nap istene Szúrja, a fény és a meleg forrása. Szúrja hét vörös ló által vont szekéren halad át az égen, felesége Usasz, a Hajnal, fiai az Asvinok (Lovasok), akiket az esthajnalcsillaggal és a hajnalcsillaggal szoktak kapcsolatba hozni. A napot Agni, a tűzisten egyik megjelenési formájaként is tisztelték.
A Távol-Kelet mítoszai között érdekes helyet foglal el Japán Napistenének története. Amateraszu Ómikami ugyanis nő, a Nap istennője, aki a holdistennel váltva uralkodik az égen. Az istennő kezdetben sokat viszálykodott Szusza-No-o-val, az Alvilág istenével. A többi isten segítségével végül megbékéltek, és fogadalmat tettek egymásnak. Az istennő gyermekeket hozott létre Szusza-No-o kardjának darabjaiból, az alvilági viharisten pedig ugyancsak ivadékokat alkotott a napistennő haj- és kardíszéből. Később azonban a viharisten gonosz tréfát űzött a Nappal, mire az sértődötten egy barlangba zárkózott, és az egész Föld sötétségbe borult. A többi isten rengeteg fondorlattal és fáradsággal tudta csak újra előcsalogatni, a viharistennek pedig büntetésül szigorú megtisztulási szertartáson kellett átesnie, s utána a földre száműzték.
A kínai mondákban is több Napisten szerepel. Az egyik Hszi-ho, a Napistennő, tíz Napnak az anyja, a régi kínai hét ugyanis tíznapos volt. Hszi-ho hat sárkány vontatta hintón indul el minden reggel Jangkuból, a nyugati Jence hegynél a nap lemegy egy szakadékba, Hszi-ho pedig visszamegy a hintón, hogy másnap újra kezdje tevékenységét. Közép-Kína lakóinak szemében a Napisten a Keleti Úr, aki lelövi az Égi Farkast. A földművelés istene, Jen-ti is napisten és egyben a déli uralkodó is.
Előfordul a mítoszokban a nap két kocsisa is, ezekből a konfuciánius hagyomány tudós csillagászokat formált, kiknek feladata volt a legendás ősidőkben a naptárkészítés.
forrásként felhasználva:
Egyiptom atlasza
wicca.hu
bzs
A Nap. i.e. 10.998-tól 8838-ig vándorolt a természetének leginkább megfelelő Oroszlán jegyben. Ez a Napistenek, a teremtő istenek ideje, mely az "aranykor" ősi tisztaságát, egyensúlyát és bölcsességét hirdette. Éppen ezért a világ számos vallása Atlantiszt követve a Napkultuszt helyezte a középpontba.
Tetszett a cikk?



