Képzeljünk el egy nőt, aki egyszerre él két világban: a spirituális mélység csendjében és az alkotás viharos világában. Tari Valéria nem csupán író, hanem tantrikus apáca is - ez egy olyan kettős szerep, amely már önmagában is szinte ellentmondásos. Hogyan lehet harmóniát teremteni a bensőséges spiritualitás és az írói kreativitás között? Hogyan formálja az ősi tantra filozófiája egy író munkásságát? Ebben az interjúban Valéria nem csak művészi útjáról mesél, hanem bepillantást enged abba is, hogyan alakítja át a tantra a mindennapjait - és talán a miénket is. Készülj fel, hogy felfedezz egy olyan világot, ahol a test, a lélek és az írás egy új dimenzióban találkozik!

Hogyan találkozott először az írás és a tantra világa az életében? Mi inspirálta arra, hogy egy ilyen egyedi ösvényre lépjen?

Az írás és a spiritualitás útja nálam már gyerekkoromban elkezdődött, amikor az első verseimet papírra vetettem. Akkor még nem tudtam, milyen mélységek rejlenek bennem, de az idő múlásával az írás egyre inkább kibontakozott, és a lelki utazásom elválaszthatatlan része lett. Az első színdarabom, amit 17 évesen írtam, és Geszti Péter ÁSZ című műsorában is helyet kapott, a Gördülő Kövek volt – két rivális banda, egy lázadó lány (értelemszerűen én), és a megoldásra váró konfliktus. Talán már akkor is próbáltam békét teremteni magam körül, miközben belül én magam is háborúkat vívtam – főleg a saját érzéseimmel.

Az írás kezdetben menekülés volt a beteljesületlen szerelmek és a tinédzserkori drámák elől. Megosztó személyiség voltam, és vagy nagyon kedveltek, vagy nagyon nem – bár az utóbbi valahogy mindig hangosabbnak tűnt. Amikor tinédzserként elmélyedtem a belső világomban, valami elkezdett bennem átalakulni. Egyre mélyebb kérdéseket tettem fel magamnak, és az évek során ez a belső kutatás elvezetett a spiritualitás különböző ösvényeire (pszichodráma, ThetaHealing, dél-amerikai sámánkultúra), míg végül rátaláltam a tantrára. 

Az önismeret számomra nem egy „gyors megoldás” volt a nehézségeimre, hanem egy mély, lassú átalakulás. A gazdasági világválság idején, amikor mindenemet elveszítettem – házamat, cégemet, még az addigi biztonságérzetemet is –, ott álltam a hároméves fiammal az utcán, és nem maradt más, csak a kérdéseim, és talán a hitem. Ezek a kérdések végül mély belső utazásra késztettek, és ez az utazás hozta el a spiritualitást az életembe. A tantra és az önismeret pedig megmutatta, hogy az élet legmélyebb tragédiáiból is fel lehet emelkedni, de nem harc árán – inkább elfogadással és a belső világunk újrafelfedezésével.

Mindeközben az írásom is változott, ahogy én is változtam. Az első könyvem, Masszőz (amit az angol Austin MacAuley kiadó adott ki), tele van sötétséggel, fájdalommal és kilátástalansággal – mindazzal, amit akkoriban átéltem. De ez a könyv is a gyógyulás része volt. Ahogy haladtam előre a spirituális utamon, az írásaim – mint a személyes fejlődésem – egyre inkább a nők ősi szerepeiről és minőségeiről kezdtek szólni, amit a 99% Légy az egyetlen! című könyvemben írtam ki magamból, ami az International Book Awards versenyen dobogós helyen debütált. Minden könyvem egy újabb lépés a belső fejlődésem útján, és ahogy én változom, úgy formálódik az írásom is.

Most, 20 évnyi önismereti munka és tantra mellett visszatekintve, azt hiszem, az írás mindig is egy belső párbeszéd volt önmagammal – talán egy picit ironikus is, hogy pont a szavak segítettek abban, hogy csendet találjak a lelkemben.



Hogyan hat a tantrikus életmód az alkotói folyamatára? Vajon az írásaiban is megjelennek ezek a tanítások, vagy szigorúan elválasztja őket?

Az alkotói folyamatomat nem kizárólag csak a tantra határozza meg, bár kétségtelen, hogy mély nyomot hagyott bennem. Sokféle önismereti módszerrel dolgozom már évek óta, és mindig érzem, hogy mikor melyikhez kell nyúlnom. Az írás közben az önismeret egyfajta iránytűvé vált – az ego és az elme lecsendesítése lehetővé teszi, hogy tisztábban kapcsolódjak a forráshoz, amit akár Istennek is nevezhetünk. Az évek alatt megtanultam elengedni az irányítást, és hagyni, hogy az írás ne az én egóm hangja legyen, hanem valami mélyebb, igazabb forrásból fakadjon.

Amikor leülök írni, nem úgy érzem, hogy csak én alkotok. Sokkal inkább az történik, hogy egyszerűen engedem áramlani és befogadom azt, ami érkezik. Mintha a forrás – Isten, vagy az univerzális bölcsesség – diktálná a szavakat. Ez persze nem jelenti azt, hogy az én tapasztalataim vagy felismeréseim ne lennének jelen, de ezek csak kapuk, amelyeken át eljutok oda, ahol a valódi üzenetek megszületnek. Néha még magam is meglepődöm azon, amit leírok, mintha valaki más diktálná – ami talán így is van – és felteszem a kérdést: „Ezt biztos, hogy én írtam?”

Mély hálát érzek, hogy mindezt megoszthatom, hiszen a szavak nem rólam szólnak. Az írásaim műfajtól függetlenül mindig magukban hordozzák azt a spirituális tanítást, amit én is kaptam az utamon, és ami túlmutat rajtam. Hiszem, hogy ezek a szavak másokat is elérhetnek, és talán segíthetnek azoknak, akik nyitottak rá. Ha egyetlen ember is úgy érzi, hogy talál valamit a soraimban, ami megszólítja, akkor már megérte leírni őket.

A legtöbb ember számára a „tantrikus apáca” kifejezés ellentmondásosnak hangzik. Hogyan él meg egy ilyen kettős szerepet a mindennapokban, és hogyan oldja fel ezt az ellentmondást?

A "tantrikus apáca" kifejezés valóban sokak számára zavarba ejtő lehet, különösen, ha az emberek a tantrát kizárólag a szexualitással azonosítják. Azonban a tantra ennél jóval mélyebb és sokrétűbb. Olyan, mint egy torta: az emberek gyakran csak a tetején lévő cseresznyére figyelnek – ami a szexualitás –, de a torta egészét alkotó belső utazás, spirituális gyakorlatok és önismeret a valódi lényeg. A Kashmiri Shaivizmus, amelyet tanulok, a tantra egyik legmagasabb szintje, és a jobbkezes tantra filozófiáját követi. Ez a megközelítés nem foglalkozik a testi gyakorlatokkal, hanem a belső átalakulásra, az isteni forráshoz való kapcsolódásra helyezi a hangsúlyt.

A Yale Egyetemen végeztem “South Asian Religions & Ecology” tanulmányokat, amelyek során mélyebben megismerkedtem a különböző dél-ázsiai vallásokkal. Ezen tanulmányok hatására kezdtem el mélyebben foglalkozni a Kashmiri Shaivizmus tanaival, amely a tiszta, aszketikus irányzata a tantrának, és ami azóta meghatározza az életemet. A jobbkezes tantra követője cölibátusban él, és spirituális gyakorlatokkal tartja meg az energiáit, hogy azokkal a belső megvilágosodást szolgálja. Ez a Shaivizmus olyan utat kínál, amelyben az ego lecsendesítése és a belső béke megtalálása áll a középpontban.

A balkezes tantra – amit sokan tévesen azonosítanak a tantra egészével – valóban foglalkozik tabudöntögető gyakorlatokkal, mint a szexualitás és bizonyos érzéki élvezetek, de ezek csak eszközök, és nem célok. A Kaula iskola vezette be ezeket az elemeket, és bár a balkezes tantra a gyorsabb utat kínálja, gyakran félreértik vagy torzulásokon megy keresztül. A neo-tantra pedig már alig kapcsolódik az eredeti tantra filozófiához. Ezért ha valaki ismeri a jobbkezes tantra valódi mélységeit, akkor a "tantrikus apáca" kifejezés már nem is tűnik annyira ellentmondásosnak.

Mit gondol, van olyan tabu a mai társadalomban, amit egy írónak feltétlenül meg kell érintenie, különösen, ha valaki spirituális tanításokból merít inspirációt?

Igen, azt gondolom, hogy egy írónak bizonyos tabukat meg kell érintenie, különösen, ha spirituális tanításokból merít inspirációt. Az írásnak az a feladata, hogy tükröt tartson a társadalomnak, megkérdőjelezze azokat a normákat, amelyeket sokszor kényelmetlen kibeszélni. Az egyik ilyen tabu kétségtelenül a szexualitás – nem csak a fizikai értelemben vett szexualitás, hanem annak mélyebb, spirituális vonatkozásai is. A mai társadalom gyakran megreked a szexualitás felszíni megítélésében, és elfelejti, hogy az lehet az önismeret, a kapcsolódás és a gyógyulás eszköze is. A tantra például nem csupán a testiségről szól, hanem arról, hogyan egyesülhetünk az istenivel önmagunkon keresztül, és ez az aspektus még mindig tabunak számít.

Másik tabu, amit meg kell érintenünk, a halál. A legtöbb kultúra igyekszik eltávolítani magát a halál gondolatától, mintha valami félelmetes és ismeretlen lenne, amit el kellene rejtenünk. Pedig a halál elkerülhetetlen része az életnek, és az, ahogyan szembenézünk vele, mélyen formálhatja azt, ahogyan élünk. Egy spirituális tanításon alapuló író feladata lehet az is, hogy visszahozza a halállal való kapcsolatot, nem mint valami végső tragédiát, hanem mint az élet természetes részét.

És végül, megemlíteném a félelem témáját. A társadalom gyakran megköveteli, hogy magabiztosnak mutatkozzunk, és elrejtsük a sebezhetőségünket. Azonban a spirituális út gyakran azzal kezdődik, hogy szembenézünk a legmélyebb félelmeinkkel, és megértjük, hogy ezek az árnyékok is a részünk. A félelem feloldása és megértése különösen fontos téma lehet egy spirituális író számára, mert ez nyithatja meg az utat a belső békéhez és a személyes növekedéshez.

Ezek a tabuk – a szexualitás, a halál és a félelem – azok, amiket egy spirituális tanításokon alapuló író bátran megérinthet, mert mindannyian ezekkel szembesülünk, még ha nem is beszélünk róla nyíltan.

A szerelem és a szexualitás gyakori témák a tantrában, de hogyan jelenik meg ez az Ön írásaiban? Van egy finom határvonal az erotika és a spirituális mélység között, amit meg kell tartani?

A szerelem és a szexualitás valóban meghatározó témák a tantrában, és az írásaimban is visszatérő elemek. A tantra azonban nem pusztán az érzéki örömökre koncentrál. A szerelem, a vágyak és a szenvedély az ego egyik legerősebb hajtóereje. Gyakran halljuk, hogy szenvedély nélkül nem ér semmit az élet, de a tantra tanítása szerint a szenvedély, a vágy és a szerelem mind a kettes csakrához tartoznak, ami egy alacsonyabb minőségű energiát képvisel. Az igazi spirituális átalakulás abban rejlik, hogy ezt az energiát felemeljük, és magasabb szintre szublimáljuk.

Amikor a Kundalini energia – az életenergia – elindul felfelé, és elhagyja a kettes csakrát, akkor már nincs szükség arra a fajta szenvedélyre, amit az ego hoz létre. Az ilyen vágyak gyakran érzelmi hullámvasútba kényszerítenek minket, és csalódással végződnek. De amikor az energia a szívcsakrába emelkedik, ott már egy magasabb minőségű kapcsolódás jön létre. Itt megjelenik a feltétel nélküli szeretet és a hála, amelyek önmagukban is gyógyító energiák.

Ha a Maslow-piramis legalját nézzük, a szexualitás ott van, mint alapigény. Azonban ez csak addig igaz, amíg a kettes csakra szintjén maradunk. Amikor átlépünk ezen, és a Kundalini tovább emelkedik, akkor már nincs szükség a fizikai szenvedélyre. Új érzések és gondolatok nyílnak meg előttünk, és megszűnik a sóvárgás a testi örömök után.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a szerelem és a párkapcsolat kimaradhatna a könyveimből. A vágy a beteljesült és boldog szerelemre mindannyiunkban ott rejtőzik, és az írásaimban is próbálom megmutatni, hogy a szerelem lehet lélekgyógyító, és reményt adhat. Mindenki keresi ezt a mély, tartalmas kapcsolódást, és hiszem, hogy ez az üzenet segíthet másoknak is elhinni, hogy velük is megtörténhet.

Van olyan karakter vagy történet az írásai között, amelyben egyértelműen magára ismer? Esetleg volt olyan pillanat, amikor a spirituális tanítások segítettek egy nehéz alkotói válságon átlendülni?

Szinte minden könyvem rólam és az utamról szólt, vagy arról, ahol éppen tartottam. Ez nem mindig szándékos, de elkerülhetetlen. A legújabb könyvem, az Oiran, talán a legkülönlegesebb mind közül. Egy Edo-kori japán luxuskurtizán történetét meséli el, és miközben írtam, éppen azon gondolkodtam, hogy vajon melyik karakter lehetek én. Aztán rájöttem, hogy egy kicsit mindegyik. Minden karakterben ott vagyok. Az árnyoldalam, a vágyakozó szerelmes nő, a tartással teli királynő, de még a férfi energiáim is megjelennek bennük. Ez egy finom összefonódása mindannak, ami én vagyok.

Az Oiran előtt volt egy nehéz időszakom. Írói válságba kerültem, amikor egy papnőről szerettem volna írni. Évekig lógtak a jegyzeteim a falon, minden nap nézegettem őket, de valahogy nem jött az ihlet. Ezalatt is folyamatosan dolgoztam magamon, spirituális gyakorlatokkal próbáltam átlendülni. Egyik nap arra ébredtem, hogy elengedem a papnőt. Levettem a jegyzeteimet a falról, és abban a pillanatban, mintha egy gát szakadt volna át. Ahogy elengedtem a ragaszkodást, abban a pillanatban megérkezett, hogy miről kell írnom, és megkaptam az Oiran teljes történetét. Felszabadultam az ego korlátai alól, és azonnal megértettem, hogy mi a feladatom.

Néha tényleg az elengedés hozza meg az áttörést, és talán egy nap majd a papnőre is készen állok. Most azonban az Oiran az, ami talán másoknak is megértéseket hozhat.

Az Ön élete két külön világ határán mozog: egy író, aki történeteket mesél, és egy apáca, aki mély spirituális utat követ. Mi az a dolog, amit az emberek a leginkább félreértenek Önnel kapcsolatban?

Talán az, amit az emberek a leginkább félreértenek velem kapcsolatban, az a kettős szerep, amelyben élek. Sokan azt hiszik, hogy az írói énem és a spirituális utam teljesen különálló világok. Az emberek gyakran azt gondolják, hogy az írók a képzelet világában élnek, míg a spirituális gyakorlók a csendes, visszahúzódó kontemplációban. Az igazság azonban az, hogy számomra ez a két világ egy és ugyanaz. Az írás számomra nem más, mint egy mély spirituális gyakorlat – egyfajta meditáció a szavak segítségével, amelyben ugyanolyan mély kapcsolódást találok a forrással, mint amikor csendben ülök és befelé figyelek.

Az emberek gyakran meglepődnek, amikor hallják, hogy a könyveimben nem csak történeteket mesélek, hanem valójában a belső utamat írom le. Ez nem egy tudatos döntés részemről, hanem inkább az, ahogyan a világot látom és érzékelem. A legnagyobb félreértés talán az, hogy azt hiszik, az írás és a spiritualitás különállóak – de számomra ezek elválaszthatatlanok.



Ha az olvasói egyszer csak egy napig a tantrikus apáca bőrébe bújhatnának, mire lennének leginkább meglepve? És mi az, amit Ön a legszívesebben megosztana velük?

Talán a legnagyobb meglepetés az lenne, hogy mennyire introvertált vagyok, és mennyire szeretem a csendet. Az emberek gyakran azt gondolják, hogy aki ír, annak folyamatosan van valamilyen közléskényszere, hogy minden pillanatban ki akarja fejezni a gondolatait. De számomra épp ellenkezőleg: a legnagyobb ajándék az, ha csendben lehetek. A csend és a némaság a legtermékenyebb talaj számomra, ahol a gondolatok letisztulnak, és igazán kapcsolódhatok önmagammal.

Az emberek talán megdöbbennének, hogy mennyire elég nekem a saját társaságom, hogy mennyire jól érzem magam, amikor elvonulhatok a világ zajától. Megtanultam, hogy az igazi béke és elégedettség nem kívülről jön, hanem belülről. És ezt osztanám meg az olvasókkal is: minden, amire vágyunk, már bennünk van. Nem a külvilágban kell keresni a boldogságot, a szeretetet vagy a teljességet. Amint megengedjük magunknak, hogy a saját belső világunkkal kapcsolódjunk, felfedezzük, hogy mindez ott vár ránk, belül. Ez talán a legfontosabb, amit a legszívesebben megosztanék másokkal is.

Melyik az a tanítás vagy elv a tantrában, amit minden írónak meg kellene ismernie ahhoz, hogy valóban elmélyüljön az alkotói folyamatban?

A tantrában és az önismereti útban van egy alapvető tanítás, amely különösen fontos lehet minden írónak: az elengedés művészete. Ahogy a tantra tanítja, a ragaszkodás az egohoz, a kontrollhoz és a végeredményhez csak akadályokat gördít elénk. Ugyanez igaz az alkotói folyamatra is. A legnagyobb kihívás az, hogy elengedjük az elvárásainkat és az elképzeléseinket arról, hogy mit "kellene" létrehoznunk. Csak akkor szabadul fel a kreatív energia, ha el tudjuk engedni a kontrollt, és teret engedünk annak, hogy valami mélyebb, valami tisztább formálódjon meg bennünk és általunk.

A tantra tanítása szerint, amikor képesek vagyunk túllépni az ego diktálta vágyakon, a gondolatok áramlani kezdenek, és a belső csendben érkezik meg a valódi inspiráció. Ahogy a Kundalini energia emelkedik, úgy engedjük el az alsóbb energiákat és vágyakat, és kapcsolódunk egy magasabb forráshoz. Ez nem csak spirituális tanítás, hanem egyfajta alkotói gyakorlat is: elengedni a ragaszkodást ahhoz, hogy mit kellene írni, és hagyni, hogy az írás maga találjon ránk.

Az alkotói folyamatban az elengedés nem passzív, hanem aktív része a folyamatnak – mintha hagynánk, hogy a belső világunk önmagát tárja fel. Ha képesek vagyunk átadni magunkat ennek, akkor megtapasztalhatjuk azt a mélységet, amelyről a tantra beszél: az ego elcsendesítése, a belső világunk megnyitása, és a tiszta, valódi ihlet érkezése. Az íróknak ezt a tanítást érdemes megismerniük és gyakorolniuk, mert ez az, ami igazán elmélyítheti és felszabadíthatja az alkotói folyamatot.

A folytatás itt olvasható!
 
 
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.