Mert végső soron nem erről szól a pánikroham?
Kezdjük talán egy egyszerű és ésszerű megközelítéssel. A név magáért beszél: bepánikolunk. Mikor pánikol be normálisan egy ember? Amikor abszolút nem lát kivezető utat, sarokba van szorítva, be van zárva. De milyen utat kellene látnunk? Hova zártuk be magunkat? A legtöbbször nemhogy a válasz, még a kérdés sem nyilvánvaló az érintettek előtt.
Ugyanis az esetek túlnyomó többségénél nem áll fenn valódi fizikai vagy egyéb fenyegetettség, baj, sőt a legtöbbször stressz sem. Nincs az a valós vészhelyzet, ami hosszú évekig tart, márpedig a pánikbetegség ilyen tartós. Nincs az a bezártság, amitől évekig fuldoklunk és olyan heves tünetekkel válaszolunk, mint ahogy azt tesszük a rohamok alatt. És ha valódi probléma állna a rohamok hátterében, akkor nem betegségről, hanem a legnormálisabbb válaszreakcióról beszélnénk. Ebben az esetben az ok ott lenne a szemünk előtt, és ehhez a terápia is meglenne.
A valódi pánikbetegségnél ez igencsak fordítva van: hamarabb kezelik, minthogy fel lehetne tárni az egyáltalán nem nyilvánvaló okot. Tudnunk kell, a borzalmas testi tüneteket - izzadás, zsibbadás, hányinger, remegés, légszomj, hasmenés, vizeléskényszer, erős szívdobogás, félelem a megőrüléstől és a haláltól – elsősorban egy hatalmas mennyiségű adrenalinbomba okozza. Ha nincs egyértelműen tettenérhető ok, mi készteti a szervezetünket ekkora adag, a páni meneküléshez szükséges hormon hirtelen előállítására?

Ki a csoda irányítja a saját hipofízisünket, hogy vészhelyzethez készüljön?
Mert valaki kiadta a parancsot, enélkül a szervezetnek esze ágában sincs mozgósítani a tartalékokat. És mi évekig tanácstalanul állunk saját magunk előtt.
A legelső kulcs talán az, hogy mivel sokaknál az éjjel közepén, alvás közben jelentkezik a roham, független az éber tudatállapottól. Az alvás idejét, az álmok világát az ezoteria az asztrálbirodalom hatása alá sorolja, tehát itt a transzcendens részünkre terelődik a gyanú. Második, nincs közös nevező a pánikrohamban szenvedőknél neveltetés, anyagi helyzet, családi állapot, siker-kudarc tekintetében. Kimagaslóan nagy azoknak a száma, akik épp azért állnak értetlenül „betegségük” előtt, mert amúgy szépek, kisportoltak, sikeresek a munkahelyükön és különösebb anyagi gondjaik sincsenek. Rájuk szokták a rosszmájúak azt mondani, nincs már min aggódjanak, hát jódolgukba’ megzavarodtak.
Egy biztos: azért érezzük magunkat bezárva, azért fulladozunk és halmozódik fel bennünk a rohanáshoz szükséges adrenalin, mert valamin azonnal változtatnunk kell, azonnal el kell indulnunk. Na de hová?
Akárhol akarjuk megragadni az okot, mindig mellényúlunk.
Harmadik kulcsunk az lehet, hogy a modern korral együtt rohamosan nő a pánikbetegek száma. Nincs sajnos kimutatás arról, a régi korokban létezett-e és ha igen, milyen mértékben e tünetegyüttes, csak feltételezni tudjuk, hogy biztosan nem ilyen arányban. Ha megnézzük, mi a legnagyobb változás a mai ember és a régiek között, közelebb kerülünk a megfejtéshez: az Istenhez, a Kozmoszhoz való kapcsolatunk egyértelmű gyengülése és ezzel párhuzamosan az ego felerősödése.
Tetszik nem tetszik, az individum túlzott pátyolgatása és mára hatalmas egová való hízlalása a humanizmussal kezdődött. Minden tiszteletreméltó vívmánya mellett nem lehetünk vakok azzal szemben, hogy az addigi Isten-központú világszemléletet az ember-központúsággal cseréltük fel.
Carl Gustav Jung emelte tudományos szintre az ember bonyolult lényiségének, Énjének felépítését, amiről a misztikusok sokezer éve tudnak. Eszerint van az ösztönén (id), az én (ego) és a felettes én (szuperego). Ebből az ösztönén még nem, a felettes én pedig már nem rendelkezik ön-tudattal, vagyis elkülönült Én-tudattal. A reinkarnáció elmélete alapján az egoban tudatosul a mostani földi életünk, és a felettes (vagy isteni) énünk rendelkezik a kozmikus (isteni) tudattal és erőkkel.
A kereszténység tanításában a halandóvá, földivé lett ember az ego, és ennek kell Isten hasonlatosságára újjászületni, kozmikussá nőni, kiteljesedni, hogy visszataláljon eredeti, halhatatlan állapotába. Az ego tehát nagyon is evilági, a fizikai életünkhöz szükséges dolgokra éhes és ezekben érzi jól magát. Felettes énünk azonban szűknek találja ezeket a kereteket, visszaemlékezve egy szebb, nagyobb, tisztább, boldogabb létformára és meg akar születni, ki akar e bezártságból törni.
„Túlvilági betegség”?
Ha spirituálisan értelmezzük tehát a pánikbetegséget, akkor szépen megnyilvánul két világ, két dimenzió „harca”. A terápia is tökéletesen e két Én-részünkre nyújt megoldást. A hagyományos orvoslás, és főleg a humanisztikus pszichoterápia értelemszerűen a mindennapi életen, a kereteken javasolna változást. A Felettes Én bezártság érzetét csökentjük valamivel (technikákkal, életmód változtatásokkal, párkapcsolati terápiával, gyógyszerrel). Kinek rövidebb, kinek hosszabb ideig minden bizonnyal enyhülést hoz. Enyhülést, de nem gyógyulást, mert a bajok gyökere nem itt van. A hagyományos, orvosi megoldások – ha térben nézzük az életünket – horizontális változásokat, elmozdulásokat javasolnak. Itt, a fizikai világban változtatunk az életünk keretein. De akinél látszólag minden rendben? Aki sikeres, szép és boldog családanya?
Az megérti az ősi mondást: nem a világot kell megváltoztatnod, hanem Önmagad. Az út, amin el kell indulni, nem külső, hanem belső, spirituális út. A megoldás magadon belül van, nem pedig a párod, lakásod, munkád lecserélésében.
Akik már nem érzik elegendőnek a horizontális változtatásokat, azoknak bizony függőlegesen, fölfelé kell elindulniuk. Erről szólnak a nagy világvallások, a Biblia, a misztikus tanítások.
Életünk egy pontján a világi horizontalitás találkozik a mennyei vertikalitással – legszebben a kereszt szimbolizálja ezt a kétirányú döntési lehetőségünket.
Az írónő honlapja: https://golenya-agnes.hu/
Golenya Ágnes könyvei itt érhetőek el: https://www.kristalyvilag.hu
Golenya Ágnes könyvei itt érhetőek el: https://www.kristalyvilag.hu




