Magyarul: nem veszünk el a gondolatokban, érzelmekben és tettekben addig, amíg a testünk nem ad rá igenlő jelzést.
Mivel az életet sértő gondolatoknak, érzelmeknek, és tetteknek se szeri, se száma egy ember életében, ezért az elődleges célunk az, hogy kivétel nélkül mindig próbáljuk meg magunkat egy nagyobb kontextuson belül meghatározni. Egy minél szélesebb skálán, mert a beszűkülés, a túlzott önmagunkra fókuszálás (magyarul az önzés), nem fog segíteni igazán a helyzetünk megoldásában, mert ilyenkor nem mutatkozik meg a megoldás.

Bár azt tegyük hozzá, hogy olyanoknál, akik több extrém életveszélyes helyzetet éltek túl, az önmagára szűkülés technikája, tudatos vagy nem tudatos alkalmazása, megélése, kivétel nélkül a nagyobb távlatokba való behelyezkedés megelőző fázisa! Viszont, akik ilyet élnek meg, tudják, hogy nem tarthat sokáig, mert VALÓBAN önveszélyes állapot.
Szóval, ha már kicsi gyakorlatra szert tettünk, és higgyük el, mindannyian tettünk már szert rá, akár tudatosan, akár öntudatlanul használva őseinktől öröklött vagy saját életünk során szerzett tudásunkat, olyankor jön az a szakasz, amit a szívvel-lélekkel, ésszel és vasakarattal eszköztár alkalmaz.
Ami azt jelenti, hogy amikor figyelmünknek hála, a test (és az általa hordott hatalmas mennyiségű információ) biztonságban van, megszelídült vagy elmúlt a veszély, akkor el kell induljunk a szerzett illetve megszerzendő tudás irányába, hogy újratöltést, "vérátömlesztést" kapjunk általa és a felhasznált készleteink töltődhessenek, méghozzá új, javított informácókkal.
Traumatérkép



