Általában ehhez az is hozzájárul, hogy képtelenek voltunk odafigyelni vagy belehangolódni a minket körülvevő nagyobb rendszerekbe. Magyarul nem hallgattunk sem ösztöneinkre, sem logikánkra. Ilyenkor pedig az embert bármilyen szél arrább fújja.
Ha bármikor ilyen helyzetbe keverednénk, és már megtörtént a baj, akkor ki kell várni, mindenkinek a természetétől függően, hogy "hová fújja a szél" az embert. Azaz hagyni kell, hogy viszonylag spontán módon, ám a megszokottól feltétlenül eltérően kialakulhasson VALAMI, ami már kezd hasonlítani akár csak egy kicsit is arra, ahol jelen lehetünk.

Hogy ide milyen technika által (akarat, hisztériás rohamok, lazaság, totális passzivitás, stb...) jutunk el, és eközben milyen szervi panaszokat élünk át, az teljességgel azon múlik, milyen az alapbeállítottságunk, azaz szerzett-öröklött traumáink közül éppen melyikre fogunk jól-rosszul reagálni.
Szeretném, ha tudnánk, hogy amennyiben hajlandóak vagyunk saját NEM ÉLETELLENES késztetéseinket (és azért itt erőteljesen meg kell vizsgáljuk önmagunkat és szűkebb-tágabb környezetünket a múlt fényében, hogy hol búvik meg valamilyen önsorsrontó késztetés pozitív emberi tulajdonságként álcázva!) helyzetbe hozni, és teret adni nekik, akkor igenis tudnak "csodák" történni velünk. EZ, HOGY FÉLREÉRTÉS NE ESSÉK, HARC. Harc önmagunkkal, tágabb-szűkebb sokdimenziós önmagunkért.
Kapcsolódó cikkek
Nos a sikertelen utak, az élet útvesztői, ezért tűnnek annak, aminek elnevezték őket! És azért mert teljes értetlenség övezi bizonyos feladatainkat, amivel óhatatlanul összefutunk életünk során.
Egy dolog azonban biztos: előbb-utóbb kénytelenek leszünk odafigyelni és tágabb dimenzióba helyezni önmagunkat, használatba venni rejtett öröklött-szerzett képességeinket, hogy megbirkózhassunk az életünkben felmerülő "lehetőségekkel", sikertelenségekkel és útvesztőkkel.



