Tehát kezdtük az alternatív oktatási rendszerbe való beintegrálódást. Nem vagyok egyetlen fanatikus csoport tagja sem, szeretem az egyensúlyt tartani az életünkben és szeretném ezt tapasztalni az oktatási intézményben is...
A fiam megpróbálta a hagyományos oktatást. Második osztályban, novemberben még sírt a suli előtt, mert nem tudta jól érezni magát. Folyton feszengett, próbált megfelelni az elvárásoknak, de nem sikerült... Az egyik tanító megnyugtatott, hogy ne parázzam túl, be fog törni... Abban a pillanatban kivettem a gyereket az iskolából, erősödni adtam oda, nem betörni...

Az elmúlt két évben folyamatosan kerestem az új lakhelyünk melletti alapítványi, alternatív, befogadó iskola ajtajának a kilincsét... nem nyílnak... Hiába járt oda a testvére a gyerekeknek, hiába nem ismerünk más rendszert, hiába minden kérés és rimánkodás, az előképzettségem, az elhivatottságom, kevés. Túljelentkezés van, az, hogy valaki beköltözik a körzetbe, nem számít. Sok más gyerek áll a sorban, azoknak sincs hely...
Az állami oktatásból annyian menekülnek, hogy lehetetlen bekerülni alapítványi iskolába. Gyerekek sokasága várólistás, nem találják a helyeiket. A pszichológusok rendelői tele vannak azokkal a diákokkal, akik túlterhelten, kiégve tablettákon élnek... ez a jövő?
Könyörgök, hallgassa már meg valaki azokat, akik szeretnének mást adni a gyerekeiknek, mint a majd betörik iskolák...
Felháborít és elkeserít, hogy ezt kell adnom a gyerekeimnek. Hogy nincs választásom, nincs lehetőségem. Hogy nem az a célja az oktatásnak, hogy egészséges, független, önálló és boldog felnőtt váljon a jövő generációból, akik majd kifizetik a nyugdíjainkat, hanem arra gyúr, hogy jól megnyomorítsák az érzelmi burkot, nehogy felnőtté váljanak, mert akkor a szörny veszíti az amúgy is láthatatlan erejét.
Tisztelettel megemelem a kalapom a kivételek előtt, de sajnos a környezetemben nem találtam ezekből, bár kerestem.



