Nem is hinnénk, mennyien vannak közöttünk, akik ugyan szeretnének megszólítani, beszélgetésbe kezdeni velünk, csakhogy annyira félnek egy esetleges negatív visszajelzéstől, az elutasítástól, a kudarctól, hogy inkább kísérletet sem tesznek rá.
Mindannyian szociális lénynek születünk, a tapasztalataink azonban formálnak bennünket. Az átélt élményeink meghatározzák azt, hogy mit gondolunk magunkról, hogyan tekintünk saját szociális kompetenciáinkra, a bennünket körülvevő többi emberre, a ránk adható lehetséges válaszokra - a világra, melyben élünk.

Kiszolgáltatva, a gondozói környezetünkre teljes mértékben ráutalva jövünk a világra. Születésünktől kezdve birtokában vagyunk azonban olyan képességeknek, melyek révén pozitív visszajelzést tudunk kiváltani a bennünket körülvevő emberekből. Életben maradásunk zálogát jelentik ezek, hiszen a szeretetük és gondoskodásuk nélkül nem maradnánk életben. Az összetartozás érzése kezdetben mégsem kölcsönös.
A csecsemő életében fél év is eltelik, mire kialakul benne az a mély ragaszkodás az elsődleges gondozója – a mi kultúránkban tradicionálisan az édesanyja – iránt, melyet kötődésnek nevezünk. Ezt követően kezd félni a gyermek attól, hogy elveszítheti ezt a személyt.
Ez a szeparációs szorongás időszaka, mely 7-8 hónapos korban indul és egészen 2-3 éves korig fennáll. Az édesanyák jól tudják, hogy gyermekük ilyenkor még arra is heves sírással reagálhat, ha a szobából kilépve rövid időre eltűnnek a látóterükből.

Nagyon fontosak a gyermek tapasztalatai ebben az időszakban, az anya-gyermek kapcsolat jelenti majd ugyanis minden további emberi kapcsolatának a prototípusát.
Mit tanulunk meg ilyenkor a világról? Azt, hogy biztonságos hely? Hogy meg lehet benne bízni másokban? Hogy viszonozzák a figyelmünket, a szeretetünket? Hogy válaszolnak a jelzéseinkre, kielégítik a fizikai és pszichés szükségleteinket? Hogy elfogadóan reagálnak a megnyilvánulásainkra, a viselkedéseinkre? Hogy szeretnek bennünket?
Fontos, hogy a gyermek mit tanul meg önmagáról és a világról az első életévében. Megtanul-e bízni másokban? Biztonságos helynek ismeri-e meg a világot? Kialakul-e az, amit ősbizalomnak neveznek? Az ekkor átélt élmények, tapasztalatok ugyanis közvetlen hatással vannak a személyiség alakulására.
Manapság az online kommunikáció és közösségi oldalak térhódítása révén az emberi kommunikáció és kapcsolattartás egyszerűségének illúziójában élünk. Úgy tűnhet, hogy bárkivel könnyedén felvehetjük a kapcsolatot - akár olyanokkal is, akikkel korábban talán sosem találkoztunk. Valójában azonban sokszor még az ismerőseink esetében sem mindig tudjuk, hogyan érdemes közvetíteni az érzéseinket, a gondolatainkat, egy teljesen ismeretlennel szemben a zavar pedig akár bénító is lehet.
Az elutasítástól való félelem azonban nem csupán szociális gátlást okozhat, hanem játszmákat is szülhet. Az ugyanis, aki nem meri felvállalni saját magát, az érzéseit, a véleményét, a kérdéseit, az hajlamos lesz játszmákba bocsátkozni, mely viszont hosszú távon megmérgezheti az emberi kapcsolatait.

Ezek a félelmek származhatnak az élet egészen korai éveiből, ám a kamaszkorban átéltek is komoly befolyással lehetnek mindarra, amit a saját szociális kompetenciánkról gondolunk.
Szerethetőnek látjuk-e magunkat? Elfogadhatónak éljük-e meg önmagunkat?
Van-e arról pozitív élményünk, hogy mások elfogadóan reagálnak ránk?
A kérdéseket még lehetne folytatni, az okok felderítése és megértése pedig természetesen remek kiindulópontja a változás folyamatának, nem elégséges ugyanakkor. Az ugyanis, aki eldöntötte, hogy igenis tenni akar a szociális kompetenciái fejlesztéséért, a gátlásai leküzdéséért, az önértékelésének a növeléséért, annak át kell élnie azokat a pozitív interakciós helyzeteket, melyekben gyermekként, vagy kamaszként esetleg nem volt része.
Ez elsőre ijesztőnek tűnhet, hiszen az elutasítástól való félelem a lelkünk legmélyén mindannyiunkban ott munkál. A félelmeket azonban nem szabad elfojtani, hanem ki kell őket mondani, a félelem tárgyával pedig szembe kell nézni.
A szociális készségek fejlesztése érdekében fel kell vállalni olyan helyzeteket, melyek túlmutatnak a komfortzónánkon. A megoldást ugyanis a saját határaink feszegetése, és az abból fakadó, sikerélményen alapuló tapasztalás fogja jelenteni.



