Aztán a születésével megint egész elváráshalmazt rak magára a baba, pontos időben jöjjön, gyorsan, így-úgy-amúgy, a lehetőségek száma számtalan. Gyakran feledkezünk meg arról az aprócska szóról, hogy legyen úgy, ahogy lennie kell, csak egészségesek legyünk mindannyian. Utána a felsorolhatatlan át nem aludt éjszakák, a rutin, a pelenka, a szoptatás, az etetés, a mosás, a robot... emlékszem erre az időmre, gyakran szó szerint bele kellett rángatnom magam abba az áldott pillanatba, amikor a szeretet elöntött, ahogy alvó vagy éppen üvöltő gyermekemre néztem.
Folytathatnám a listát az érettségiig, de kicsit inkább átfordítanám a rendszert. Ha tudtam volna előre, mi vár rám, vállaltam volna-e ezt az utat? Ha biztos lettem volna előre az eredményben, tudok-e örülni neki, ahogyan tudok a reményből kibontakozva?
Ha munka, ár nélkül a fődíj az ölembe hull, az ugyanolyan jó-e, mintha szépen, alázattal akkurátusan megdolgoztam volna érte? Én azt vallom, hogy nem. A cél maga az út. Ha nem találom meg a szépséget a pillanatban, akkor hiába az örökkévalóság. Sok szülő reméli, hogy gyermeke majd az ő elszalasztott álmait valóra váltja... ez nem szeretet... Szeretet akkor van, ha a gyermek őszintén vállalhatja magát a szülei előtt, és elfogadóan odabújhat hozzájuk és támogatást kap ahhoz, ami neki fontos. Ami az ő álma, az ő reménye, az ő szerelme.... Mert amikor a vajúdás mámorában először a gyermeked szemébe nézel, az a pillanat a csoda, megszűnik a külvilág, nem érzel fájdalmat, csak határtalan békét, és örömet, a büszkeség, az extázis,a kiérdemelt boldogság nevetése vagy sírása hullámai között. Ott születik meg a szerelem, a remény, hogy ezt a gyermeket életed végéig karjaidban tarthatod és megadhatod neki azt, amiért téged választott. Aztán a rutin kikoptatja ezt beőled, ha nem rángatod magad vissza ebbe az áldott állapotba, mindannyiszor, ahányszor a gyereked szemébe nézel... Nem azért van veled, mert neked kell, hanem azért, mert neki van támogatásra szüksége abban a mértékben, amiben kéri és elfogadja tőled.



