Gyermekkori álmok
… Hatalmas az energiám, egész Budapestet fénybe burkolhatnák, ha velem világítanának.
Hiszek és bízom. Nem félek, megyek és teszem. És nevetek. Fülig érő szájjal.
Nagyon tetszik, élvezem. Bátor vagyok és rendíthetetlen. Minden nap Karácsony.
… Falba ütközöm és elesem és persze felállok és megújult erővel folytatom.
Pillanatok alatt leporolom a ruhám, mit nekem te hegy!
… Kicsit már lassabban, nehézkesebben, fogy a hitem, azt hiszem. Talán?
Esetleg? Jól érzem. Kicsit bizonytalan vagyok. Kicsit fásult. Nem tudom, pedig mindent megteszek.
… Csak azt érzem, nem jó, ahogy teszem. Nem működik. Ezerszer nekifutok, próbálom és nem megy és megint és megint és már nincs hitem. És fáj. De nem érdekel. Megszokom.
Angyalok! Lássatok belém!
Volt olyan Karácsony, mikor csak bent a szívemben égett a rőzse lángja, kint a tiszta, óriási szobában a vad hideg tombolt, meg lehetett fagyni. Én csiholtam meleget a hitemmel.
A többiek üveges tekintettel tűrték a jeges éjt. Egy koktélt ? Megszokták.
... Keresem…
a tanítást, a tanítót, a mestert, a magamat, a hitemet akarom vissza!
És megtaláltam! Itt van újra velem!
Az a legszörnyűbb, amikor rájövök, hogy nem az volt a baj, hogy nem akartam eléggé.
Hanem az, hogy azt hittem, nélküle nem vagyok senki.
A nélkül, hogy sikerülne, hogy megkapnám, hogy teljesedne, hogy itt lenne az eredménye, hogy birtokolhatnám……. NEM VAGYOK SENKI! Eddig ezt hittem.
Az ÉLET pedig emlékezni tanít. Ami kell, az a szeretet egy formája.
A pasi, a nő, a kocsi, a pénz, a lakás, a nyaralás, a diploma, a mámor, a nyeremény, a ruha,
a test….. Ez mind – mind csak a sóvárgásom tárgya, mert per pillanat hiányzik a tudás arról, hogy ez mind ÉN VAGYOK !!! Elkezdek emlékezni. Megadtam magam. S akkor…..minden múlt emlékem szürke falán át, sötét árnyak közt hirtelen előre török. Rakétaként kilőve egyenesen át minden lehetetlenségen, minden akadályon, véres múltjaim minden fala mellett elszáguldva, csak előre, szívem minden erejével, át generációk parancsain, át a SOHA NEM LEHET – konok bástyáin, egyenesen bele az ég elfogadó karjai közé. Bele a LEHETSÉGESSÉG isteni csodájába. Bele a tudatba, s már emlékszem, hogy a magból kinő a színpompás virág. Bele a Változás végtelenségébe, ahol minden, mint egy nagy kohóban, érlelődik. Bele a SZERETET méhébe, ami fenntartja az egész teremtést. Ha ez megvan, minden megvan. Mert nem tanult minták sokaságát találom, de az univerzum éltető erejét !
Ami szeretet és nem szó, de vágy a fejlődésre, a többé válásra, a válasz az élet értelmére.
Reményik Sándor: Kegyelem
Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted körömszakadtig maradék-erőd. Akarsz, eget ostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz s ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal, szótalanul, gondolattalanul mondod magadnak: mindegy, mindhiába: a bűn, a betegség, a nyomorúság, a mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég, mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés, bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég, s egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva, hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar, Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem. Ez a magától: ez a Kegyelem.
Áldott, békés ünnepeket kívánok!
Mint minden igaz tanítás, most is a bőrömön át érkezett hozzám. Áthatolt a sejtjeimen, felforgatva bennem minden emlékmorzsát, kihúzva belőlem a jól elrejtett, ezerszeresen bebugyolált ürességet, szeretetlenséget és a haragot, ami sunyin lapult megbújva a kedvesség maszkja mögött. Nem tehettem mást, megadtam magam. Megeredt az eső. Az érzelmeknek is van egy forgatókönyvük.
Tetszett a cikk?
Oszd meg a barátaiddal!
Címkék:




