A kommunikáció egy eszköz arra, hogy kapcsolódásokat hozzunk létre másokkal. Vágyunk a közös pontokra, mert a közös élmények adnak biztonságot. Ha olvastad a korábbi cikkemet a stroke-ról, pontosan fogod érteni, hogy a kommunikáció is egy simogatás, egy megerősítés, mellyel elismerjük a másik embert velünk egyenrangú, értékes félnek. Szeretünk beszélgetni. Optimális esetben szeretünk megosztani és szeretjük a másikat is meghallgatni. Nyilván, az emberre hatással van a másik mondanivalója és természetes késztetése van, hogy válaszoljon, vagy megosszon hasonló eseményt, ami vele is megtörtént vagy éppen úgy történt meg. Ez természetes és magától értetődő ösztönünk.

Biztosan te is beszéltél már olyan típusú emberrel, aki alig mondtál el egy mondatot, rögtön rákontrázott. „Jaj ez velem is így történt, meg a fiammal is, meg a menyem is ezt szokta mondani.” Ugye ismerős?

Nem bírod ki, hogy ne vágj közbe?
Sajnos… nem. Annyira meg akarom osztani, de annyira, hogy velem is, meg én is, meg nálunk is, meg a bátyámékkal is és a múlt évben is, emlékszel. Érzem a feszültséget, de nem bírok magammal. Mondanom kell. De miért? Miért ilyen erős a vágy, hogy valaki rendszeresen nem bírja ki, hogy ne ossza meg a mondandóját akkor, amikor beszélgető partnere éppen megosztja saját történetét.
Mielőtt magyarázatot adnék erre a kérdésre, érdemes utánanézni, vajon mit él át az, aki beszél és a másik közbe akar vágni.


Értő jelenlét és tiszta figyelem
Aki beszél, éppen abban az állapotban van, hogy hajlandó megosztani saját tapasztalatait, élményeit. A célja ezzel nem más, mint az esemény által benne keltett feszültség levezetése a szavakon keresztül. Ha megosztja, kevesebb lesz az érzelmi terhe.

Ha a kommunikáció valódi céljának nem vagyunk a tudatában, azt hisszük, hogy nekünk kell megoldani a másik életét, nekünk kell vele ítélkezünk afelett, akiről nem mond jókat, vagy nekünk kell megmentenünk egy szorult helyzetből őt.

Ilyenkor, ha túl gyakran közbe vágunk, a beszélő fél nem érzi, hogy fontos, amit mond és azt sem érzi, hogy bízhat a hallgató félben, azaz rábízhatja titkait, megoszthatja belső kétségeit, félelmeit, ellentmondásait, poklait. A kommunikáció előbb vagy utóbb felszínessé válik és aki nem kapott értő figyelmet, kerülni fogja a másik személyt.

Az idegrendszer működése – érzelmi biztonságban
Lássuk tehát, hogyan alakul ki a túlzott késztetés a közbeszólásra, nézzünk a paraván mögé.
Az oka nagyon sokszor a gyerekkorban megtapasztalt sürgetettség, amikor a sok tennivaló közt, alig jutott idő megbeszélni a napi történéseket a gyermekkel.

Az érzelmi biztonság abból a nyugalomból és koncentrált állapotból fakad, hogy a szülő csak rá figyel, s mivel a figyelem egy összpontosított energia, csak neki adja a jelenlétét arra az időre, míg hozzá beszél, míg megosztja magát a gyermekével. Ha ezt megkapja valaki gyerekkorában, akkor alakul ki az a meggyőződése, hogy fontos, értékes, aki bármit megoszthat, mert van elég értékes arra, hogy elegendő időt szánjanak rá.
Az érzelmi biztonság azt jelenti, hogy nem kell félnem attól, milyen érzelmeket mondok ki,
lehetek őszinte és bízhatok abban, hogy hallgatóságra és megértésre találok.

Amikor valaki rendszeresen nem bírja megállni, hogy vissza tartsa a mondandóját, valójában arról van szó, hogy nem érzi magát érzelmileg biztonságban. Ilyenkor nem is az számít, hogy mit mond a másik, hanem sokkal inkább az, hogy minél előbb érzelmi összhangban, egyetértésben legyen vele. A türelem, a nyugalom, tehát az idegrendszer egy olyan mély állapota, amikor a gondolatok helyét átveszi az elme békéje, amibe a másik mondandója belehullhat, legyen az akár teljesen ellentétes az enyémmel.
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.