Igen, sokszor van ez így. Amikor már annyira nagy a tehetetlenség, a meg nem értettség, a fájdalom bennünk, nem marad más önkifejezési mód, mint ordítani. Kiadjuk magunkból egy részét annak az ürességnek, amit talán évek óta nem néztünk meg magunkban, nem néztünk befelé és nem tudjuk valójában, hogyan is vagyunk úgy legbelül.
S akkor kiabálunk, szinte szavak nélkül, csak magát a hangot adjuk ki.
Azt az ősi hangot, ami hajdanán, mikor a tűz körül táncoltunk, még természetes volt. Ezzel a hanggal varázsoltunk, énekeltünk a jó falatok reményében, ezzel vadásztunk, leadva a jeleket egymásnak, ezzel szültük meg utódainkat, ezzel ünnepeltünk, ezzel kísértük útjára hallottainkat, fel a szellemek világába. Ezzel fejeztük ki azt, hogy összetartozunk.
Éreztük a földet, vele éltünk, sőt, éreztük a többieket, a közösségből fakadóan tudtuk, mire van szükségük, mi zajlik bennük. Kevesebb máz volt rajtunk és több őszinte pillanat. Még ma is élnek így népek. És valahogy szülnek, vadásznak, élnek.
Mára civilizálódtunk, de az önkifejezés igénye megmaradt bennünk. Az ősi ösztönök és hangok megmaradtak, de az önkifejezés módjai leszelídültek. Kevesebb olyan alkalom adódik az életünkben, ahol hivatalosan fejezhetjük ki érzéseinket, ahol ösztönösek lehetünk, anélkül, hogy ránk szólnának. Ugye az első hang a villamoson, ha egy kisfiú sírni kezd, a maradj csendben (mert zavarod a többieket és rossz vagy, tehát nem fog befogadni a társadalom).
A sok nevelésnek mára ezen kívül egy lényeges célja maradt: legyünk életképesek. Bizony az ösztönök és az érzések a háttérbe szorultak, rengeteg álarcot kellett magunkra erőltetni, míg felnőttünk és már nem bízunk a megérzéseinkben.

Mindenkinek van szeretetnyelve
Mi, társas lények, úgy lettünk összerakva, hogy szükségünk van egymásra, szükségünk van egymás megerősítésére, kell a jó szó, kell a simogatás, kell a dicséret, kell az egymással töltött idő, kellenek a meglepetések, kell a fizikai kontaktus, az ölelés.
Kell az érzés, hogy szükség van ránk.
Sőt, valakinek csak mi kellünk, mert a szemében pótolhatatlanok vagyunk, mert nélkülünk nem tudná elképzelni az életét. S amikor ott van előttünk, hús és vér valójában, meg akarjuk ragadni magunknak, hogy csak a miénk legyen, mert ha elmegy, nélküle semminek érezzük magunkat. S ettől a függéstől bizony csapdába kerülünk és sokszor nem merünk igazat mondani. Mindent elkövetünk, hogy a kedvében járjunk a társunknak, de nem tudjuk, hogy mi mit szeretnénk igazán. Ezért kiabálunk. Azt hisszük nem akarja megadni nekünk a másik a minőségi időt, a fizikai kontaktust, a tárgyi meglepetést, a gondoskodást.
A kapcsolatok pedig komoly tanulást igénylő nagy leckéi az univerzumnak.
Ezen a göröngyös és földes úton keresztül ébredhetünk rá, hogy sokszor nem a szeretet hiánya a probléma, hanem a szeretetnyelveink különbözősége. Amíg én nem ismerem a sajátomat, hogy mi esne jól nekem és nem fejezem ki a másik felé, nem fogom tudni mit szeretnék tőle megkapni.
Ha ezen túl vagyunk, ki kell derítenünk, hogy ő miből érzi, hogy szeretve van.
Mert hiába érzem úgy, hogy mindent megadok neki, hisz mosok, főzök, takarítok. Ha az ő szeretetnyelve a fizikai kontaktus és nem ölelgetem, nem puszilgatom, nem adom meg neki a testiséget, nem fogja érezni, hogy szeretve van s ez a kapcsolat végét jelentheti. Pedig egyszerűen arról van szó, hogy nem beszéljük és nem beszéljük át egymás szeretet nyelvét.
Csend lett újra, talán erre ők is rájöttek közben.



