Mi mindent hittem el magamról, amiért ez nekem nem jár, nem való, nem érdemlem meg? Mitől félek, mi történne, ha lenne nekem egy „olyanom”? Hol szabotálom tudattalanul, hogy legyen, lehessen? Milyen szorongásaim, eltemetett érzelmi sebeim kapcsolódnak ide, melyek teljesen tudattalanul megakadályozzák, hogy akár csak észrevehessek olyan embert, akivel lehet „olyat”? Miért csak azokat veszem észre, akik nem akarnak engem, akik nem viszonozzák, amit érzek?
És mi van, ha egyszer csak ott van a Szerelem, amire vágytam? Mi van, ha egyszer csak ott van Ő, akire mindig is vártam? Csak figyelem magam, ahogy belelovallom magam az egészbe, ahogy csak magamnak akarom, hogy örökké itt maradjon, hogy „ez” örökké tartson. Ahogy kétségbeesve keresni kezdem most már az állapot véglegesítését, állandósítását. Mert ha már egyszer megvan, akkor nehogy már nélküle kelljen akár egy pillanatot is tovább élnem. Ahogy finomabban vagy erőszakosabban nyomást kezdek gyakorolni rá, hogy így meg úgy tegyen. Vagy pont az ellenkezője: próbálok semmilyen nyomást nem gyakorolni, nehogy erőszakosnak tűnjek. Inkább úgy csinálok, mintha nekem aztán semmilyen elvárásom nem lenne, akarni pedig egyáltalán nem akarnék semmit. Nekem mindig pont úgy van jól, ahogy van. Vagy valamilyen megmagyarázhatatlan okból, egyszer csak nem is kell már, már nem is annyira szép, vonzó, okos, tökéletes: elkezdem keresgélni az indokokat, miért is nem jó ez az egész valójában, hol hibádzik az, ami tegnap még oly mesésnek tűnt?

És mi van akkor, ha már egy ideje együtt vagyunk, és kezd megfakulni a varázs? Hol rontottuk el? Mit nem vettünk észre? Van-e kedvünk és erőnk ránézni még a kapcsolatunkra és rendbe hozni azt? Önmagunkban keressük a hibát vagy a párunkban? Vagy épp van-e erőnk meghozni azt a döntést, hogy nem együtt folytatjuk tovább? Mi tarthat vissza ettől? Miért is választjuk mégis inkább a „megszokott rosszat”? Ami persze ilyenkor már nem is tűnik olyan rossznak. Mert úgy könnyebb elviselni, hogy mégis csak maradunk. A következő krízisig…
Ki mondja meg, hogyan kell csinálni? Hogyan kell „jól” csinálni? Van-e ennek az egésznek értelme? Nem egyszerűbb-e egyáltalán nem foglalkozni a szerelemmel és párkapcsolattal? Nem egyszerűbb-e teljesen kizárni az életemből? Ki fogja egyszer és mindenkorra megválaszolni számomra ezeket a kérdéseket? És mit kapnék attól, ha ezek a kérdések egytől-egyig megválaszolásra kerülnének?
Én azt találtam saját önvizsgálati utamon, hogy igenis érdemes a szerelemmel és a párkapcsolattal foglalkozni, nem csak „külső”, hanem „belső” szinten is. Életünk, hitrendszerünk lényege életünk ezen területein csapódik le, nyilvánul meg, s ez egyikünket sem hagy érintetlenül. Lehet futni, de tán itt az idő valahogy máshogy belenézni. Felismerve és MEGKÉRDŐJELEZVE mindazt, amit oly régen, oly mélyen ELHITTÜNK férfiról, nőről, a kettőjük viszonyáról, kötelességeiről, a párkapcsolat működéséről és szabályairól, a szerelem természetéről és mibenlétéről. És persze mindezek következtében saját magunkról.
Byron Katie Munka-módszere, a Négy kérdés és megfordítások nem csak a minták, sémák, meggyőződések felismerésében, hanem a feldolgozásukban is hathatós, gyakorlati segítséget nyújt. Ha szenvedést okoz életednek ez a területe, vagy ha csak egyszerűen kíváncsi vagy, hogyan is működik ez a mély megkérdőjelező-módszer, KÉRDŐJELEZD MEG VELÜNK. Várunk szeretettel.
Oravecz Andrea
http://onmunka.blogspot.hu/2014/03/hogyan-hagyd-abba-szenvedest.html
(kép forrása:motivationalmemo.com)



