Ott, hogy akármennyire is akarjuk, a kétméteres fa bizony meghaladja a nappalink befogadási képességét. Ott, hogy odaégett a malacsült, és a káposztát is túlpároltuk, ami megpróbáltatásai után most úgy fest, mint holmi ázott papírcafatok halma – ráadásul mindezt az ünnepi terítéken. A kontrasztot csak tovább erősíti a ház asszonyának az egész napos sürgés-forgásban elfáradt arca, az itt-ott elkenődött sminkkel, és persze a szép ünnepi ruhával, ami kényelmetlen, mint a fene, de pár órát csak kibír benne.
A nehéz vacsora és az ötödik szelet mama-féle diós-csokis süti után persze elsétálunk a fáig, még az is lehet, hogy megfogjuk egymás kezét, de miután nem jut eszünkbe a Mennyből az angyal szövege, és alig bírunk megmozdulni, inkább elnyúlunk a kanapén/fotelben/földön, és nézzük a Reszkessetek betörőket és Kevint, aki minden évben elvész. Hol otthon hagyják, hol New Yorkba téved – szeretik ezt a gyereket egyáltalán? S míg a filmben – hogyhogy nem – Kevin története happy end, a valóság sajnos nem ilyen.

Aki egyedül tölti a Szentestét, azt szeretik vajon? Gondol valaki a hajléktalanra, aki jobb esetben már nem tudja megkülönböztetni a hétfőt a keddtől, és így csak elmúlik felette a karácsony? És a kis nyugdíjasra, aki 50 évig sosem volt egyedül, és aki mellől a betegség most elragadta élete párját? Gondol valaki a karrierista szinglire, aki ezen az estén minden hibáját megbánja? Lehet, hogy fát sem vesz. Inkább elmegy önkénteskedni, hogy ne legyen annyira egyedül, és adhasson valakinek a szeretetéből – lehet, hogy épp a hajléktalannak.
Lehet, hogy megsajnáljuk a kis nyugdíjast a szomszédban, és áthívjuk magunkhoz Szentestére. Nem hagyjuk magára. És hogy a szinglivel mi lesz? Talán önkénteskedés közben találkozik egy másik segíteni akaróval, aki szintén nem bírta egyedül feldíszíteni a fát.
FIGYELJÜNK EGYMÁSRA!
Nagyon boldog karácsonyt kívánunk!



